Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)

1956-03-01 / 3-5. szám

ÚJ MAGYAR ÚT

addig több mint száz éve hagyományos bombasztikus, kispolgári és moralisztikus költői irányzat ellen. A retorikával az őszinteség, a moralizmussal a formai szépség követelményét és pogány életörömet állítanak szembe, és ílymódon — legalább is elvi síkon — a naturalizmus és a ‘Tart pour l’art” esztéticizmus egy érdekes szintézisét valósítják meg. A külföldi, főleg francia és angol hatás sem hiányzik az új eszmék megalapozásánál és kidolgozásánál; a “80-asok” iskolája főleg Zolára, Keatsre és Shelleyre hivatkozik.

Ennek az új irányzatnak legjelentékenyebb képviselői: Willem Kloos (1859-1938) és Herman Gorter (1864-1927), s bár abból, amit írtak, ma már sok minden elavult és legfeljebb sápadt széplelkek tápláléka, van bennük maradandó szépség, erős új hang, különösen Gorter “Május” c. hosszú költeményében. Jelenleg, kivált 1950 óta, nem divat többé lelkesedni értük, s aki ezt mégis megteszi, azt a mai fiatal költőgárda javíthatatlan, régimódi öregúrnak bélyegezi. A költők népszerűsége nagyon szeszélyes dolog, az évtizedek során sok veszélyes hullámzásnak van kitéve, s apáink bálványai — Anatole France, Romain Rolland, Ibsen, sőt többé-kevésbbé még Nietzsche és Rilke is — pillanatnyilag majdnem mindenütt a tetszhalottak furcsa álmát alusszák. így van ez holland földön is; a pártatlan szemlélő azonban el kell ismerje e mozgalomnak legalább egy nagy érdemét: ők tudatosították a nyelvhasználat, a nyelv kultiválásának értékét, ők ébresztették fel az érdeklődést és az érzéket a nyelv formai szépségei iránt.

A XX. század eleje, egészen az első világháború utánig, még egészen ennek a “80-as” irányzatnak és az azt továbbfejlesztő, különböző elméleteknek a jegyében áll. Itt kell megemlíteni Albert Verweyt, Stefan George barátját, akit a klasszifikációk szerelmesei neo-romantikusnak pecsételtek el, és aki főként elméleti írásaival, eszmei síkon gyakorolt befolyást kora fiataljaira; ide sorolják e korszak két minden iskolától távolálló nagy költőjét, a magányos, érzékeny Leopoldot (1865-1925) és a finom műveltségű, és a mai nemzedék szemében már majdnem modoros Boutenst (1870-1943). Paul Rodenko, a mai fiatal költőgárda legismertebb kritikusa és essayistája írja valahol, hogy a szimbolizmus volt Európa utolsó, mind formai mind tartalmi szempontból hierarchikus törvényekre épülő irodalmi megmozdulása; az utolsó ilyen értelemben vett klasszikusok Hollandiában 1880 költői voltak.

Az első világháború után valóban nem lehet beszélni költői iskoláról. A. Roland Holst (1888-) tengerparti elefántcsonttornyából szemléli a világot és érzéseit ködös germán legendákba burkolja. Mint Stefan George, kire többízben emlékeztet, ellenségeként kezeli a modern világot és Ítéletet mond felette. Nijhoff (1894-1953) gazdag életműve sokoldalúságát, formailag a romantikától a klasszicizmus felé hajló fejlődését tükrözi. Klasszikus kultúrája révén még a régi gárdához tartozik, de mélyen átérzi a bálványzúzó új kor problémáit, és így voltaképpen két nemzedék, azaz az átmenet költője. E kor két legnépszerűbb és igazán új költője Marsman és Slauerhoff. Marsmanra (1899-1940) hatással volt a német és flamand expresszionizmus, ő a vitaiizmus nagy holland szószólója, annak a vitaiizmusnak, mely az életet akarja, keresi és szereti, még ha belepusztul is. Erő, őszinteség és igazságszeretet jellemző mind magatartására, mind

— 74 —