Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-03-01 / 3-5. szám
nak is, hogy egy pillanatra elfelejthesse józanságát, hátat fordíthasson minden kicsinyességnek és élvezhesse az érzelgősség talán gyerekes, talán zavaros, de kellemes és szép gyönyöreit. Ez persze így van másutt is; a versolvasás, éppúgy mint gyakran a versírás, kiút a mindennapi gondok közül, titkos vágyak kifejezése, megvalósulása, akár csak a rosszul értelmezett vallás. (Ezért lesz a költészet, legalább is az olvasó szempontjából, egy szekularizált világban mindinkább a vallás vetélytársa és pótléka.) Lehet, hogy Hollandiában erre a költői kiútra fokozottabb mértékben van szükség, mint másutt, mert a mindennapi élet és a romantika, az érzelgősség, a XIX. század óta elterjedt értelemben vett líra között nagy itt a távolság. Ne vonjunk azonban túl messzemenő következtetéseket; ne feledjük el, hogy csak egy hipotézisről van szó, s még az sem biztos, mennyire szereti a holland modern költőit s mennyiben veszi őket csupán rádió- és újságkritikákkal táplált sznobizmusból. Ha aránylag sokat is olvas, ő is, mint mindenki, elsősorban regényhez, újsághoz nyúl. S a kultúrális életben — akármi légyen is az egyén szellemi élvezetének igazi oka — ez ország zenei műveltségének és érdeklődésének jóval nagyobb a szerepe, mint a költészetnek. Marad mint tény, a fentemlített statisztika, és az, hogy a holland irodalom leggazdagabb műfaja a lírai költészet. Nem véletlenül beszéltünk romantikáról, érzelgősségről. Talán éppen ennek a hiánynak a pótlásában lelhető meg itt a költő szociális funkciója. Hogy ezt csupán a nagyközönség ízlése, vagy pedig egy száz év óta dívó költői hagyomány szabta meg így, azt nehéz volna megállapítani: mindenesetre feltűnő, hogy — természetesen a továbbiakban említendő, ko molyabb költők kivételével — a másod- és harmadrendű holland költők, a kis epigónok serege, javarészt éppen ilyen sóhajtozó, melankolikus poétákból áll. A költészetnek, a témái inspirációnak van azonban más, nemlélektani alapja, forrása is. A külföldit, ki nem érzéketlen a formák és színek iránt, azonnal megkapják Hollandia különösen tiszta pasztellszínei, a kék, a szürke és a zöld, a bordóvörös, mely itt a házak, a téglák színe — a városok, a vizek napsütésben, szélben, ködben állandóan változó színezete; a formák pedig egyszerűek és patétikusak: végtelen tenger és hatalmas égbolt zárja le a sík holland tájat. Felfigyel erre a külföldi, s hogyne lenne e színek és formák iránt fogékony elsősorban e nép költője? A józanságból a romantikába, a barna, krém- és bútorszínű házakból a mezőre vagy a tenger mellé hívja a költő nemzetét; nem csoda tehát, ha az ő műfaja a leggazdagabb, nem csoda, hogy részben még a holland regény is költői színezetű, s bár a magyarnak a nevek nem mondanak sokat, hadd említsük meg itt Arthur van Schendelt, Kosztolányi barátját, akinek minden regénye, nyelvileg és tartalmilag, egy külön kis zárt romantikus pasztellvilág. A költői regény, a költői dráma egy időben európai divat volt, de itt ennek a műfaj keverésnek sajátos helyi eredete és funkciója is van. A modern holland költészet kezdetének 1880-at szokás tekinteni. — Ekkor lép fel az a költői iskola, melynek képviselőit a holland irodalomtörténet azóta a “80-asok”-nak nevezi. Fellépésük tudatos reakció az Ifj. KIBÉDI VARGA: Modem holland költészet — 73 —
