Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)

1956-01-01 / 1-2. szám

ÚJ MAGYAR ÚT

képűén, mint az egyetemi professzor. Az indiánok — mondta — mongolok és a magyarok őshazája is Ázsia, tehát nyílván mongolok. A guarani indián nyelv szerkezete olyan mint a magyar nyelvé — bent van minden brazil tankönyvben — nem kétséges tehát, hogy hosszú kanyarodó után ugyan jó pár évezredes — vagy tízezredes? — kerülővel összetalálkoztunk, mi távoli rokonok, akiknek ősei egykor együtt nyargalásztak az ázsiai szteppén. Ferde, mongolos szememet vizsgálgatta nagy gonddal, mint egy komoly antropológus és szemmel láthatóan megnyugodott, mert nem tettem semmi ellenvetést, hiszen mindebben magam is hittem egy kicsit. Misztérium ez és a misztériumokat nem kell és nem lehet magyarázni.

Ahogy távoli rokonnak illik, előszedtem egy sereg fényképet, s megmutattam Senhor Gonsalvesnek a budai várat, a Váci-utcát, a Lánchidat, az egri székesegyházat, a hortobágyi pusztát, a Balaton-part régkialudt vulkánjait. Közben Senhor Gonsalves kérdéseire feleltem, részletesen és pontosan, hiszen rokoni kötelességemnek tartottam, hogy pontosan tájékoztassam mindenről.

— Akárcsak a gauchok a pampán! — suttogta halkan, amikor a hortobágyi csikós képe került eléje. Nem mondtam ellent, hizsen ahogy a gaucho tekintete mögött érzik a pampa végtelenje, úgy a csikós összehúzott szemében is ott tüzel a végtelen, ázsiai steppe.

— Akár egy indián! — csillant fel a szeme, amikor egy öreg, magyar parasztasszony fényképét látta. Valóban, a csontraszáradt bőr, a kiálló pofacsont, a mongolos szem, a keserű mosolyú száj sokat mutatott a turáni örökségből, Ázsiából, s egészen bizonyos, hogy az indián öregasszonyok között is látni hasonló vénséget.

— Ez meg, éppen olyan, mint az Amazonasz! — mondta, mikor a visegrádi Duna-kanyarról mutattam neki egy felvételt. Reggel készülhetett a kép, amikor a nap még nem szippantotta fel a párákat és ködös, sejtelmes volt minden, mint egy ballada. Nem lehetett látni a házakat, csak a hegyeket, az erdőket és a folyót. Bizonyára az Amazonasz vidékén is van ilyenforma táj: erdők, ég, folyó, párákba takarva.

A következő héten Senhor Gonsalves hozott magával nehány fényképet. Indiánokról és az Amazonaszról S ezúttal belőlem buggyant ki a csodálkozás:

— Nahát, ez éppen olyan, mint a . . .

Az egyik indián öregasszony arcvonásaiban valóban a mezőtúri parasztasszony vonásait véltem felismerni. Az amazonaszi tájkép erősen emlékeztetett egy Dunaparti részletre, amit ugyan soha nem láttam, s ha láttam volna, bizonyosan másnak láttam volna, de nem is ez volt a lényeges: amikor az amazonaszi tájképet néztem, a Dunapart egy részletét véltem látni.

Ma már tudom, hogy mindketten a számüzöttek, a szülőföldjükről messze hullottak örök vágyakozásával ismételgettünk dolgokat, tulajdonképen önmagunknak. Amikor én a Dunáról, a Balatonról, a Hortobágyról beszéltem — magamnak mondtam el mindent és Senhor Gonsalvest szavaim csak annyiban érdekelték, amennyiben össze tudta azokat kapcsolni a maga emlékeivel. Ezt azóta érzem igazán, mióta Senhor Gon— 50