Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)

1956-01-01 / 1-2. szám

salves elment, nem találkozom vele, egyedül vagyok, nincs akinek elmondjam mindazt amit akarok, magamban pedig szégyenlek beszélni — ahogy szégyeltem volna valamikor levetni a cipőmet a Dunaparton, hogy lábvizet vegyek.

Talán ezért hiányzik nekem legjobban Senhor Gonsalves, aki a barátom volt és a rokonom. Egy olyan rokon, akit nem a vélelten és a sors jelölt ki számomra, hanem akit magam választottam. És ez nagy dolog, mert az ember ritkán válogathat rokonokat . . .

KUTASI KOVÁCS: Az indián

5.

Senhor Gonsalves sokszor volt nálam, míg én csak egyszer látogattam meg. Kinn lakott egy egyik külvárosban, ahova az erdő szinte benyúl a házak közé. Reggelente madárcsicsergésre ébred az ember az ilyen helyen és éjszaka bejönnek az ablakon az erdei zajok, amelyek titokzatosak, bár józanul megmagyarázhatók s mégis úgy szépek, magyarázat nélkül.

Kis szobában lakott Senhor Gonsalves, amelyben jóformán alig volt nehány bútordarab, asztal, ágy, szekrény, szék s mindenütt csak könyvek, amelyek szinte leomlottek a szekrény tetejéről, kifolytak az asztal és az ágy alól, elárasztották az egész szobát. Mintha Senhor Gonsalves pótolni akarta volna mindazt, amit a szebb vadászmezőkre költözött Kaiapo indiánok elmulasztottak.

Az ágya felett fiatal leány fényképe függött.

— Húga?

— Nem. A menyasszonyom.

— Indián?

— Nem. Portugál. Született portugál.

— Hogy hivják?

— Inez.

— Szép neve van.

— Szép.

Ezzel részemről el is intéztem Senhorita Inezt, a menyasszonyt, akihez egyébként Senhor Gonsalves kötetnyi szerelmes verset írt. Jó verseket vagy gyatrákat? Nem tudom. Mindenesetre tele lehettek ezek a versek egy fiatal költő rajongásával, vágyakozásával.

— És? — fordultam hirtelen feléje — Senhor Gonsalves. Ha elvégezte az egyetemet, hol telepszik le? Sao Pauloban? Rióban? Vagy visszamegy az Amazonaszhoz?

— Itt maradok — mondta egyszerűen.

Később kinézett az ablakon, hosszan az erdő felé és mintha nem is nekem mondaná, hanem az erdőnek, megszólalt:

— Valószínű, itt maradok.

Várt még egy kicsit, majd hirtelen szembe fordult velem.

— Talán ... itt maradok . . .

51 —