Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-01-01 / 1-2. szám
viszont legfeljebb ha másfél éve ismerem, s mégse tudom, hol ismertem meg. Végeredményben ostobaság volt tőlem az egész. Hiszen a legegyszerűbb lett volna azon a vasárnap délelőttön, amikor hozzám lépett, kezét nyújtotta és ismerősként rámköszönt, megkérdezni tőle: “Ejnye, hol is találkoztunk?” Senhor Gonsalves egyszerűen megmondta volna. Elszalasztottam ezt az alkalmat, s azt is tudom: miért? Mert Senhor Gonsalves olyan magabiztosan, őszinte barátsággal és régi ismerősként köszönt rám, hogy természetesnek kellett vennem: mi már régóta ismerjük egymást. Ezek után azt hiszem, hogy Senhor Gonsalvessel való megismerkedésem körülménye örök titok marad. Nem is fontos már, hogy mikor és hol ismertük meg egymást: jó barátok lettünk. KUTASI KOVÁCS: Az indián 2. Amikor azon a vasárnapon megszólított az utcán, rámköszönt, majd brazil szokás szerint a hátamat veregette, biztosan tudtam, hogy nem tévesztett össze valakivel s valóban ismerjük egymást. Azt is tudtam, hogy Senhor Gonsalves — költő. Honnan tudtam? Legvalószínűbb, hogy — megéreztem. Ahogy hasonló rendeltetésű emberek megérzik egymáson a sorsszerűséget. A keresztnevét viszont nem tudtam, ezen azonban átsegítettem magam az illemszabályok banalitásával. — Nagyon örülök, hogy találkoztunk Senhor . . . — Gonsalves — segített ki szolgálatkészen a barátom. Rögtön a munkái után érdeklődtem. Verseket írt, hosszabb elbeszéléseket és egy önéletrajzi regényen dolgozott, ahogy a fiatal írók, megfelelő nagyképűséggel, mindig az életrajzukon dolgoznak. Mert Senhor Gonsalves jóval fiatalabb volt, mint én, s talán éppen azért ragaszkodott hozzám, becsülte munkáimat, sőt minden valószínűség szerint, túlbecsülte, hiszen hiába hívtam el magamhoz, mutattam meg neki a könyveimet, beléjük lapozott és azt mondta: — Nagyon szép! Ezt nyílván a könyvek kiállítására, a betűtípusra, a szedésre és nyomásra, a papír minőségére, esetleg a kötésre vagy a címlaprajzra érthette, hiszen a magyar nyelv számára merőben idegen volt, s a latin betűk nem árultak el semmit abból, amit jelentettek. Vigaszul szolgál, hogy én se értettem meg sokat a költészetéből, amikor fellelkesülve, kissé pózolva, délszaki temperamentummal elszavalt egy-egy szonettet, kikérve véleményemet. Szavakat értettem csupán s mert előtte is, utána is hoszszan és részletesen magyarázta el a verset, mintegy széljegyzetekkel látta el, tudtam miről van szó, tehát a legnagyobb nyugalommal és a legtisztább meggyőződéssel mondtam én is: — Nagyon szép! Senhor Gonsalves mosolygott ilyenkor, majd kölcsönösen hátbaveregettük egymást s megelégedetten állapítottuk meg: nagy művészek vagyunk. Őszinte jó barátok lettünk. Nagyokat sétáltunk az eukaliptuszfákkal szegélyezett utakon, beszélgettünk, vitatkoztunk Verlaine szimbolizmusá— 47 —
