Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)

1956-01-01 / 1-2. szám

ÚJ MAGYAR ÚT

ról, Jorge Amado világnézetéről, Portinari festői felfogásáról, a brazil irodalom irányairól és fejlődési lehetőségeiről. Senhor Gonsalves szivesen beszélt, lelkesen vetette rá magát a témákra, mint a szabadúszó a hullámra, hogy vigye, hintáztassa a mélyvízre, a végtelenbe. Nyelvi nehézségeinket áthidaltuk, mert ha történetesen nem értettem meg egy-egy szót, Senhor Gonsalves a legnagyobb részletességgel és pontossággal körülirta annak jelentőségét. Máskor viszont rövid indulatszavakat, szinte pattogó vezényszavakat használtunk csupán, amelyek hosszú, összetett mondatokat helyettesítettek, majd mozdulatokkal, legyintésekkel adtunk jeleket egymásnak, mint a tengerészek, vagy a különböző indiántörzsek tagjai, akik nem értik egymás nyelvét és jelbeszéddel érintkeznek.

Ez annál is természetesebb, mert Senhor Gonsalves indián volt.

3.

Véletlenül tudtam meg tőle. Beszélgetés közben terelődött rá a szó: hova való? Saopaulói talán? Vagy Rio de Janeiro-i “carioca”? Esetleg “nordista” a színes Északról, Bahiából, vagy a szárazság országából, Cearából? “Sulista” délről, Santa Catarinából, Rio Grande do Sülből, ahol telente — augusztusban — havazik is?

— Nem — mondta egykedvűen. — Amazonaszi vagyok.

— Amazonaszi? — csodálkoztam rá. Kijelentése olyan valószínűtlennek tűnt, mintha azt mondta volna, hogy Mars-lakó. — Manaosból?

— Nem. Manaos környékéről.

— Indián?

— Igen. A Kaiapok törzséből.

Nem titkolható érdeklődéssel néztem az arcába. Hiszen, ha eddig érdekes volt számomra, mint író és költő, most érdekes lett, mint indián. A Kaiapok törzséről vajh mi keveset tudtam, hát tele voltam kérdéssel. És Senhor Gonsalvest nem kellett bíztatni: éppen olyan lelkesedéssel beszélt ezután hosszú sétáinkon a szülőföldjéről, a “terra natal”-ról, mint korábban a francia szimbolistákról és Portinari festészetéről.

A fiaim, amikor megtudták, hogy egy valódi indián jár hozzánk, hozsannázva vették körül és utolsó Mohikán történeteket vártak tőle. Tele voltak kérdésekkel, amiket helyettem tettek fel, s amelyekre éppen olyan izgatottan várták a válaszokat, mint — jómagam. Megtudtam tőle, hogy a Kaiapo indiánok egyrésze még teljesen primitív körülmények között él, állandó harcban a természettel, a benyomuló fehér emberekkel és a szomszédos indiántörzsekkel. Indián-szavakat tanultam tőle, s erdei sétáinkon egy-egy levelet, fát, bokrot mutatott, amelynek gyógyító hatása közismert az indiánok között. A fiaimnak indián íjját készített, biztos kézzel választva ki az erdőben a legrugalmasabb fát és a legerősebb növényi szálat, amelyből az íjj húrja készült. Aztán halálos pontossággal lőtte le a mammonfa gyümölcsét. Én is próbálkoztam a nyilazással s elmagyaráztam, hogy a mi őseink milyen veszedelmes íjj ások voltak. Be akartam mutatni tudományomat, de a nyílvessző elrepült valamerre s én tehetetlenül mondogattam:

— 48 —