Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-01-01 / 1-2. szám
KUTASI KOVÁCS LAJOS Az indián í. Nem, a legnagyobb jóakarat és igyekezet mellett se tudok visszaemlékezni arra, hogy hol, mikor és milyen körülmények között ismertem meg Senhor Gonsalvest. Furcsa, az ember emlékezetéből egyszerűen kihullanak dolgok, események, amelyeket később fontosnak ítél, s ugyanakkor mások, egészen jelentéktelenek, élesen megmaradnak. Emlékszem például egy régi, pesti, koraőszi délutánra. Még visszanézett a nyár és nézésében bennragyogott az augusztus. Semmi sem történt velem azon a napon: semmi nevezetes. Szürke, semmitmondó hétköznap volt. Nem is maradt meg belőle semmi más, csak egy szürke, semmitmondó jelenet. Elég, ha rágondolok és már magam előtt látom. A Dunaparton sétáltam, ballagtam, mentem valahová, talán nem is valahová, mert nem volt semmi célom, csak ődöngtem, nézelődtem s halkan valami melódiát dudorásztam. Minden különösebb cél, gondok és gondolatok nélkül ácsorogtam a Dunaparton. Jószagú délután volt — ha szippantok egyet, szinte orromban érzem a víz szagát — a nagyváros zsongító muzsikájával. És a rakpart alsó lépcsőjén megláttam egy embert. Semmi közöm nem volt ehhez az emberhez, nem is történt vele semmi különös: nem ugrott szemem láttára a Dunába öngyilkossági vagy életmentési szándékkal, nem fogott ki a vízből dicsekvésre méltó harcsát, mert nem is horgászott. Nagy orra volt, bibircsókos, vörös orra, rövid tüske haja, kefebajusza, tiszteségesen megkopott fekete ruhája és kemény kalapja. A kalapot maga mellé tette a lépcsőre, szemmelláthatólag nagy gonddal. Ez az ember, aki valami nyugdíjas állami vagy városi iroda altiszt lehetett, de lehetett szabadnapos fizetőpincér is, ott ült a rakpart lépcsőjén, levetette cuggos cipőjét és lábát belelógatta a vízbe. Lábvizet vett a Dunában. Nagyon bátor embernek tartottam őt, csupán azért, mert én ezt nem mertem volna megtenni. Nem attól féltem, hogy reumát kapok s majd Hévízre kell járnom a meleg fürdőbe, hanem arra gondoltam, hogy ilyet nem illik csinálni. És ez az ember, akit se azelőtt, se azután nem láttam többé, bibircsókos orrával, cuggos cipőjével, kefebajuszával valóságos hős lett előttem, mert egy koraőszi délutánom lábvizet vett a rakparton, a Dunában. Ez a koraőszi, pesti délután pontosan előttem van, le tudnám rajzolni, sőt festeni is, mert pontosan emlékszem a színekre, a lilás ködökre, amelyek elmázolt pasztelként úsztak a budai hegyek fölött, a víz zöldesszürkés unalmára és azokra a krómsárga foltokra, amelyeket a koraőszi délután a rakpart lépcsőire mázolt. Erre emlékszem, viszont bárhogy erőlködöm is, nem tudok visszaemlékezni arra, hogy hol, mikor és milyen körülmények között ismertem meg Senhor Gonsalvest. A dunaparti ember másfél évtized távlatában is él bennem — s valószínű végigkíséri életemet — Senhor Gonsalvest — 46 —
