Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-01-01 / 1-2. szám
FERDINANDY MIHÁLY A magyar néző V. Bevezetés egy majdan megírandó önéletrajzhoz (Folytatás) Anélkül, hogy az itt felvetett párhúzam bővebb taglalásába bocsájtkoznék, szeretnék reámutatni arra, hogy az ős Kaján alakjában Ady a magyarság igazi magára ismerésének első nagy jelenkori szimbólumát teremtette meg. Ez alak felbukkanását egy háromnegyedszázados sötétbenjárás előzi meg, minthogy egészen bizonyos, hogy Bánk, Petúr és Tihamér óta az Ős Kajánig fajtánknak belülről nézett teljesértékű jelkép-kifejezése éppúgy nincs, mint ahogy a magyar politikai gondolatot sem képviseli megalkuvástalan magyarsággal Széchenyi visszaszorulása óta Szabó Dezső nemes felhördüléséig senki sem. Ezt akkor is ki kell mondani, ha ha valaki még annyira szereti is a Toldit s vonzódik az emigrációs Kossuth és az idősebb Andrássy Gyula alakjához, mint e sorok írója. Petúr és az Ős Kaján, Széchenyi és Szabó Dezső között terül el az európeista magyar álalakúság második korszaka, amely — akárcsak az első: a XVIII. század — elkendőzője, aprópénzre-váltója az egyetlen élő nagy hagyománynak: a XVII. század Szabadság-áhításának. Egyesegyedül a “nemzetiség kifejtése” — a magyarságnak a nemzet szabad életében való maradéknélküli egyéni megvalósulása — adhatta volna meg a magyar emberségnek a világ előtt egyenjogúsága, sajátmaga előtt pedig teljesértékűsége öntudatát. Minthogy ez mind 1711, mind 1849. után lehetetlenné vált, álalakúság (pseudomorphosis) következett be, melyből előbb — rövid időre — a nemzeti megújhodás romantikus pezsdülése, s most aztán — ha szabad hinnünk ebben — 1944. irtóztató földindulása rázott fel. Bizonyára voltak azonban — mégpedig szép számmal — az álalakúság e két korszakában dacos békétlenek — a voltaképeni renitensek — akik nem adták meg magukat az általános tespedésnek, hanem, miként a szúnyoglárva, izgatták a pállott vizet, vagy legalább egy-egy adott pilanatban vétót kiáltottak a régi Szabadság-ideál nevében — s tették ezt akkor is, ha kiáltásukat senki sem hallotta meg. Nem kétséges, hogy ezek a békétlenek voltak a nemzeti pállás szomorú korszakaiban az igazabban, mélyebben, keservesebben magyarok. Hogy a XVIII. században egyenes elődeim ily magatartást foglaltak-e el, azt nem tudom — mindenesetre számomra így volnának rokonszenvesebbek -—; hogy azonban a XIX. és XX. század folyamán néhányan közülük — és éppen a legkiválóbbak — a lázongok az ellenszegülők, a renitensek közé tartoztak, azt tudom s a következőkben meg is kísérlem bonyolult helyzetüket megértetni az olvasóval. A kiválóság, a kiválás már önmagában is ellenszegülés. Azt jelenti, — 35 —
