Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)

1956-01-01 / 1-2. szám

ÚJ MAGYAR ÚT

hogy valaki ellenzékbe vonul a tömeggel szemben, elkülönül és kiválik. “Odi profanum vulgus et arceo.” Erre pedig van valaminő egészen vitális oka. Ez lehet a tehetség, az egy bizonyos feladatra való rátermettebbség parancsoló hatalma — bár nem szükségképen ez az elkülönődés kiindulópontja. Rendkívül tehetséges emberek lehetnek teljesen tömegemberek, minden vitális “kiválóság” híján, mint pld. a nagy bankárok legnagyobb része; s teljesen tehetségtelen emberek lehetnek — életérték és emberi magatartás szempontjából — a szó szoros értelmében kiválóak, elkülönödők vagy ellenszegülők, mint pld. az arisztokraták egy része. Jókai “Új földesur”-ának Garanvölgyi Ádámja, hogy csak egy alakot említsek annyi közül, semmit sem tud, csak éppen elkülönödni, ellenszegülni, kiválni, — hanem ezt aztán olyan tökéletességei csinálja, hogy nemes és emberséges alakja kitörölhetetlenül rögződik emlékezetünkbe.

Az esetek legtöbbjében azonban mégiscsak a tehetséges ember különödik el, — s itt helyénvaló a kérdés: voltaképen miért is teszi így? Lehet, hogy a tehetsége végett, de nem a tehetsége miatt. Éppen a nem-tehetséges kiváló ember esetében világosodik meg, hogy az elkülönődés oka egy, az átlagosnál értékesebbnek érzett életforma fenntartásának vitális érdeke. Ez a Garanvölgyi esete. Mint nála is, az elkülönödést, a kiválást sajátságos berzenkedés hozza létre közte és a kor átlagmagatartása között, melyben elmerülnie éppen annak feladását jelentené, amit magában, életének eredményei sorában a legértékesebbnek érez. S hogy ezt megmenthesse, meghozza a nagy áldozatot és sorban lemond élete külsőségeiről, kényelmességeiről, régi szokásairól, a köz dolgaiban való részvételről, még a házból való kijárásról is, hanem cserében megőrzi csonkítatlanul örök renitens öreg gyermek-szívének függetlenség-áhítását s magányában és elszigeteltségében megmarad egész embernek és egész magyarnak. Ez a paszszív rezisztencia.

Igen gyakran a tehetséges ember esetében is passzív rezisztenciáról van szó. Ennek a passzivitásnak túlzó foka Keats ismert esete, aki meghalt, midőn a tömeg egy dúrva kritika formájában érinté magánya tartományának határait.

Van azonban ennek az elkülönödésnek nagyon aktív formája is. A Caesaré például. Mennyire meg kellett vetnie a profanum vulgus-t, hogy kénytelen volt urává válni. Mert nem hitvány népvezető volt, aki csak csúcs jelensége a tömegnek, hanem valóban, lényege szerint császár ... “A tömegben inkább megtalálni a magány fanyar érzését, mint a sivatagban”.

így egy cézár beszél vagy egy ripacs. A mondás Mussolinié.

Hanem van végül a kiválásnak egy harmadik formája, melyet nehezebb megérteni, mint az első kettőt. Amazoknál bonyolultabb, ellenmondásterhesebb, s éppen ezért magyarabb magatartás.

Egyes kiváló ember hosszú időn keresztül látszólag minden koncessziót megád a tömegnek; még csak benyomását sem kelti az elszigeteltnek, kiválónak, rezisztensnek és renitensnek. Hanem valahol az ösztönei mélyén — az ösztönei és nem a gondolatai mélyén —• él benne egy rezerváció, egy halk, de ellenmondást nem tűrő “nem”. S ez a rezerváció bizonyos esetekben nem is eredményez mást, csak éppen passzivitást. Elmaradást vala-36