Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-01-01 / 1-2. szám
Ezen az alapmagatartáson a török elemek sem változtathattak. Sőt a bolgár-törökök és aztán a kazárok révén az ősmagyarok még az állandó téli szállásokkal rendelkező félnomád életformával is megismerkedtek. Belsőázsiai, keleti török beütésnek tulajdoníthatjuk az ősmagyarok döntő pillanatokban szokatlanul erős politikai és katonai szervezetét, valamint expanzív dinamikájukat. A források mit sem tudnak erről a távolkeleti hatásról, annál világosabban beszélnek a régészeti és embertani kutatás eredményei és a Konstantinosz Prophyrogennatosznál fennmaradt ősmagyar törzsnevek nyelvészeti vizsgálata. A nyugat és dél felé irányuló nagy portyázó hadjáratoknak ez az igazi török harciasság volt a hajtóereje. Mint tudjuk, ezek lényegesen befolyásolták a belső német fejlődést is. A véres elhárító harcokban jött létre az új, modern német haderő. Ezért el kell mondanunk egyet s mást ezekről az úgynevezett kalandozásokról, amelyeknek hatása alatt a koraközépkori Európa oly sötét képet alkotott magának a magyarokról. A magyar portyázó hadjáratokat nem lehet egyetlen indító okra visszavezetni. Kezdetben bizonyára az új haza biztosítására szolgáltak. De már Arnulf, a későbbi császár, felhasználta a magyarokat mint szövetségeseket a morvák ellen és ugyanígy a bizánciak a bolgárok ellen. A magyar honfoglalás után is azt hitték az egymással veszekedő nyugati fejedelmek, hogy a magyarokban szívesen látott segítséget kaptak. Elég itt csak a bajor szeparatista mozgalmakra utalnunk, amelyeket nem egyszer támogattak a magyarok. A magyarok természetesen szívesen jöttek, mert a zsákmányolt vagy kizsarolt arany- és ezüstkincsek, a foglyok és elhurcoltak Kelet- és Keletközépeurópa vásárain, pl. Prágában keresett árúcikk voltak. A magyarországi arab pénzleletek mutatják, hogy a magyarok új hazájukban továbbra is részt vettek a messze ágazó keleti kereskedelemben. Feltétlenül téves a kalandozásokat csak belső gazdasági nehézségekből, pl. külterjes pásztorgazdaság válságából magyarázni. Hiszen mindig a külső, a széleken letelepedett törzsek vettek részt bennük, sosem az egész nép. Tudjuk pl., hogy a Lech-mezei csatában csak a két nyugati törzs és egy besenyő csoport harcolt. A csata után kivégzett vezérek, Lél és Bulcsu kijelentését már említettem. Ez azt bizonyítja, hogy a kalandozó magyarok a harcot Istennek tetsző foglalkozásnak tekintették. Azt hiszem, egy primitív társadalomban sohasem szabad figyelmen kívül hagyni ilyen irracionális indítékokat. A kalandozások egyik fontos következménye volt, hogy a fejedelmi Megyeri vagy Magyar törzs megkímélődött a vérveszteségektől, de részesedett a gazdasági haszonban, mert valamennyi fontos kereskedelmi útvonal az ő településterületén találkozott. így láthatott hozzá Géza fejedelem 970. körül a központi hatalom felújításához, amivel megteremtette a magyar történelem sorsdöntő fordulatának előfeltételeit. A Riade melletti, augsburgi és 15 évvel később az arkádiopoliszi vereségek egymagukban nem tudták volna a magyarokat arra indítani, hogy önként belépjenek Nyugat keresztény kultúrközösségébe. Lech-mező után elmaradt a nagy visszavágás, amelyre oly sok német várt. A Duna-Tisza síkján pedig még jó ideig lehetett volna folytatni a régi életet, igaz, hogy min-BOGY AY: A lovasnomád népek — 25 —
