Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-01-01 / 1-2. szám
ÚJ MAGYAR ÚT halála alkalmával elzengett ódákra, a sok hamis sirámra, amely a magyar folyóiratok, újságok hasábjain rímbe ömlött. Továbbá a Rákosi-versekre, a “felszabadulás”-poézisre, amely minden műfaj-kísérletet elözönlött, végül pedig a munkaversenyek gyilkos hajráját egekig magasztaló írásművekre, amelyek valóban jobb ügyhöz méltó buzgalommal hajszolták előre a “jóvátétel” szörnyű évei során a meggyötört magyar társadalmat. Hiszen ezek az írók mindent elkövettek a pártsiker érdekében. A most kegyvesztett Aczél Tamás 1953. júniusában, a választások után, “harcos politikai költészetet” követelt a Csillag c. folyóiratban: “. . . pártos költészetünk legfontosabb része, központi főiránya a közvetlen, nyílt politikai költészet maradt el némileg líránk egészétől . . . Bajba kerülnek ünnepségeink, amelyeknek nincs meg vagy alig van meg a szavalható versanyaguk ... A fokozódó munkaversenyek, az új ötéves terv, a békéért való harc, új életünk egyes mozzanatai alig kerülnek a versekbe, és akkor is csak valamilyen közvetett, elmosódó formában, nagy áttételekkel.” A szintén letűnt Zelk Zoltán most már bizonyos öngúnnyal olvashatja “A pártos éneké”-ben közölt sorait az “Alkalmi költő”-ről: Alkalmi költő, mindig rendelésre parancsra írom én már versemet, kihúnyt a vágy, az írni, írni, írni, ha nem lehet, hát nyugszom: nem lehet. Vájjon igaz lenne, hogy Déry Tibor a maga végzetét látta bele “A befejezetlen mondat” címébe? Hiszen ő is, a többiek is úgy voltak vele, mint Karinthy Frigyes szintén írónak, de kommunista pártírónak elszegődött fia, aki a pártiskola elvégzése után, 1953.-ban amikor a neki címzett levélben az állt, hogy “az iskola utáni beosztása: író”, saját bevallása szerint így érzett: “Hogy lettem kommunista: hosszú volna most elbeszélni . . . Engem az ügy igazsága, az érvelés lenyűgöző logikai ereje vonzott a mozgalomhoz. Tiszta szívvel, egész hittel merülhettem bele . . . Nagyon komolyan vettem, hogy én most a párt, a mozgalom írója leszek.” Hogy lehet kifogás ilyen ambiciózus, szervilis, parancsra, minősítésre vágyó “írók” ellen? Hogyan lehetséges az, hogy még ők sem megfelelők? Hát azt hiszik, hogy jobbak fognak jönni? Aligha. Hiába kesereg most Urbán Ernő a Csillag ez év januári számában, hogy az írók nem voltak elég iskolázottak a kommunista ideológia síkján, s hogy “tele lévén belső ellentmondással, munkáik nélkülözték a mélységet, a hitelt, s ami legfőbb: a meggyőző erőt,” s ugyancsak ő hiába hányja szemére a párt irodalompolitikájának is, hogy későn vette észre a bolsevizmus helyett tudatosan “szocializmust építgető” írók aknamunkáját. Ma már minden hiába. Mert a magyar lét legfontosabb életsíkján, a magyar szó, a magyar irodalom mezején hatalmas csatát vesztett a rabtartó kommunista rendszer és ezt a vereséget nem tudja kiküszöbölni soha. Saját szellemi janicsárjai fordultak ellene, mert összeütközött bennük a magyar nyelv belső törvénye a párt parancsával. S ők képtelenek voltak eleget tenni a pártparancsnak. A magyar irodalmi élet izgalmas drámájában véget ért az első felvonás. Feszülten várjuk, milyen bonyodalmakat hoznak a következők. MONITOR — 20 —
