Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-02-01 / 2-3. szám
VILÁG FÓRUM Az európai egység felé Nyugaleurópai Únió Az európai únió megalakítása lényegében már valóságnak látszik. A két nemzet, Németország és Franciaország — amelynek magatartásán múlott az egész kérdés — alsóházi beleegyezését adta a párizsi egyezmény életbeléptetésére. Ennek értelmében a nyugateurópai államok Németországot egyenrangú társnak ismerik el és tagjává választják az északatlanti védelmi szervezetnek (NATO). Az egyezmény felsőházi ratifikálása a szóban forgó államokban csaknem megtörtént ténynek vehető. Igen örvendeztető esemény, hogy Európa államai hajlandók teljhatalmi funkcióikat bizonyos mértékben egy multinacionális szervezet irányítása alá rendelni. A jószándék és hajlandóság, ami az államokat erre, a történelemben eddig egyedüllálló cselekedetre kényszeríti, nem annyira a politikai felfogás megváltozásának, mint inkább a körülmények és a nemzetközi polarizáció kényszerítő behatásának köszönhető. Európa politikai és hatalmi szempontból ma légüres tér, vákuum, mely önmagában véve nemcsak hogy nem jelent akadályt, hanem földrajzilag az orosz orbitus zsákmányának tekinthető. Ennek a megakadályozása csakis az összműködés és az egyetértés közös alapokon való felépítésével és az állami szuverénitás korlátozásával érhető el. A helyzetből folyó szükség az, ami nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy egy ilyen kohézió kialakuljon Európában. Mint ismeretes, a politikai egység megteremtése kudarcba fulladt az európai védelmi közösség (EDO leszavazásával. A mostani únió a katonai együttműködés elvén alapszik, ami természetesen egy idő múlva maga után vonja úgy a gazdasági, mint a politikai irányzatok egybehangolását, egy valódi érdekkör és politikai öntudat megteremtését. Mindez természetesen a résztvevők jóakaratától és magatartásától függ. Az együttműködésnek határa nincsen és minden jel arra mutat, hogy a német és francia kapcsolatok mivolta fogja eldönteni az únió sorsát. A szavazatok megoszlása alapján a két ország kapcsolata az únió keretén belül nem jósolható meg előre. A tárgyilagos szemlélő valószínűleg meghökkent úgy a francia, mint a német szavazás eredményén. Az a minimális többség, amivel a francia parlament az únió mellett szavazott, lehet, hogy nem tükrözi vissza hűen a nép valódi érzelmeit, de azért mégis rámutat arra, hogy a nemzet majdnem két egyforma erejű táborra oszlott. Pedig tárgyilagosan nézve, a francia nemzet az, mely úgy lélektanilag, mint gazdaságilag és politikailag is csak előnyöket várhat a közösséghez való csatlakozásától. Ezzel szemben Németország helyzete a jövő szempontjából éppen fordított. A nyugati védelmi vonalhoz való csatlakozása azt jelenti, hogy az ország egyesítésnek gondolatával jó ideig felhagyhat és lemond arról a szerepéről, hogy mint semleges — 95
