Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-09-01 / 9-10. szám

Nem öröm, inkább félelem volt a hangjában.

Kínosan sokáig tartott a szótlanságuk, ahogy egymást nézték. A férfi csodálkozva nézte a kopottruhás asszonyt, a fakó, megviselt arcát, csontos, kidolgozott kezét. És mégis Terus ez, tényleg, csak a tiz év alatt ötvenet öregedett. Három, vagy négy évvel idősebb csak Miránál. De ez egy öreg, igen, egy kiszáradt, elkínzott, megroskadt öregasszony. Mit élt át ez a nő, hogy ilyen petyhüdt az arca, ilyen reszkető az eldurvult keze, ilyen apatikus, hűvös a tekintete?

— Mikor jöttél, Terus? — törte meg a súlyos csendet. — Értesítettek téged is? És . . . hogy kaptál ilyen hamar engedélyt?

— Engedélyt!?

A nő arca hervadtan, elcsigázottan meredt rá. — Senki nem kap engedélyt. De azért sokan átjönnek a határon. A legtöbbnek sikerül.

És akinek nem sikerül? Aki ott pusztul el, borzalmas kínok között, aknarobbanás, vagy utánakűldött golyó által?

Az ápolónő székeket hozott. Zavartan ültek egymással szemben.

— Mondta nektek is az orvos? — kérdezte Terus és a betegágyon fekvő anyját nézte, aki nem mozdult.

— Mondta.

— Injekciót kapott, negyedórával ezelőtt. Alszik.

A beteg alig pihegett, alig élt már. Viaszfehér arcában semmi élet. Csak talán szegény, hazavágyó szíve dobog még s most hogy alszik, bizonyára a hazatérésről álmodik.

A csend fojtó volt, a légkör pattanásig feszült. Terus összekúlcsolt kezekkel ült és nem törődött velük, rájuk sem nézett.

— Hogy van az urad . . . Dani? — kérdezte Mira.

— Elvitték. Még tavaly.

A színésznő arcára kiült a rémület. Itt, közel a magyar határhoz közelről tapasztalta meg a bizonytalanság tragikumát. Mint utolsó szalmaszálba, kapaszkodott egy gondolatba, mely derűs, mert tele van kedves emlékekkel. A keresztfiára emlékezett.

— És Miska? — mondta, miközben mosolyra derült a szája.

— Kivégezték.

— Nem! Nem! — kiáltott fel az asszony. Maga sem tudta, mi ellen tiltakozik. A többi szörnyűség felsorolása ellen? Most értette már nővére szemében a fásultságot és gyűlöletet.

Az orvos megállt a betegágy mellett, fogta az alvó asszony pulzusát.

— Spanyolfalat, nővér.

Olyan volt az egész, mint egy lázálom. Az ápolónő szolgálatkészen, szinte bocsánatkérő mosollyal hozta oda a spanyolfalat és a beteget ezzel elzárta a kíváncsi tekintetek elől. Azután ültek, hosszú ideig, szótlanul, szemben egymással, hárman. A csend olyan nehéz volt, mint valami óriási madár rájuknehezedő szárnya, amellyel a külvilágtól és fénytől elzárja őket. Nyomasztó volt és szinte fájt. Mirából váratlan erővel tört ki a sírás. Nem színpadi, tükörből tanult, másokat megható, szép sírás volt ez. Hanem emberi, fájdalmas, kétségbeesett, mindenről elfelejtkező zokogás. Eltorzúlt arcán elmosódott a festék, haja összekúszálódott, kis, szilvakék kalapja lecsúszott a tisztáramosott kövezetre.

— Mindketten gyűlöltök — panaszkodta — tudom, érzem. Miért? A siker miatt, a pénz miatt, ezek miatt a rongyok miatt, amiket magam

KIS JÓK AI: Marika visszajött

— 403 —