Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-01-01 / 1. szám

SZITNYAI: Forgószél

—- Azt is.

— De nem ám olyan sárga maltert, aminőt legutóbb osztottak. Fehér kristálycukrot akarok! Aminő ez! — mutatott az asztalra.

Kutas nem tudta tovább türtőztetni magát. Haraggal szaladt ki a száján:

— Maga ne rendelkezzék! Én csak azt adhatom, ami van.

— Csak azt? És ez mi? Ez mi?

Az asztalhoz ugrott, felkapta a cukortortót és dühödten a földhöz vágta. A kristálycukor hófehér szemcséi csillogva szóródtak szét a perzsaszőnyegen.

— A népnek szemetet, maguknak csemegét? — ordította.

— Most aztán takarodjék! Azonnal takarodjék! — taszított egyet a nő vállán.

Az asszony dührohamot kapott. Rávetette magát az asztalon heverő egyéb tárgyakra és a földhöz vagdosott mindent, ami a keze ügyébe került.

— Ti zabáitok, isztok, a nép meg éhezik! Hát nem vagytok az uraknál is bitangabbak, ti vörös bitangok?

A titkár kikiáltott az ajtón:

— Hamar az őrséget! . . . őrség! Őrség!

A folyósón ácsorgók látták, hogy fegyveres őrök dübörögtek föl és rohantak be a hivatalvezető szobájába. Mi van? Mi történt? Bentről kétségbeesett női sikolyokat hallottak. Majd dermesztő csönd támadt. Megöltek valakit? Az asseonycsoport már vésztjósló némasággal figyelt. Egyikük be akart nyitni az ajtón, de az zárva volt. Valaki izgatottan újságolta, hogy a vörös őrök egy asszonyt rángattak ki az épület hátsó kapuján. Percek múlva kitudódott, hogy a közeli fogházba vitték.

— Ki kell szabadítani! — zúgták többfelől.

— Ne engedjünk, elég volt a sanyargatásból!

— Asszonyok, utánam! — adta ki a parancsot egy erélyes hang.

A tömeg megkapta vezérét és pillanatok alatt sereggé kovácsolódott. A kapuban ácsorgó őrök mosolyogva vonogatták a vállukat. Nagyot néztek azonban, amikor fegyvereik átadására szólította fel őket az asszonytömeg. Habozva tekintettek egymásra, majd bölcsebbnek látták az engedelmeskedést. Harciasán lobogtak a fejkendők, a bősz hangok vihara úgy zúgott, mint a rohamra induló katonák hurrája. Az éhezéstől meggyűlt indulatok felszabadultak és már nem mérlegeltek veszélyt, jövőt. Zajosan és százakká növekedett, tébolyodott tömegben rohantak a fogház épülete felé.

Volt asszony, akinek a vállán puska lógott, a kezében pisztolyt szorongatott, a derekán szurony fityegett, az övében kézigránát. Nem számít, hogy nem tudnak bánni a fegyverekkel, de mégis félelmet keltenek azokkal. A börtön nagykapuja engedelmesen kitárult, a foglárok, kulcsosok, szolgálatkész sietséggel nyitogatták a zárkák ajtaját az asszonytömeg rögtönzött ítélőszékének parancsai szerint. Először is az elhurcolt asszonytársat szabadították ki, aztán a nép igaztalanul bebörtönzött vezérét, Kertész Károlyt. De szabaduljanak a többiek is, akiket politikai okokból csuk— 41 —