Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-01-01 / 1. szám

ÚJ MAGYAR ÚT

Kutas élvezte hivatali hatalmát, de titkon a régi világ uraival is ápolta hajdani kapcsolatait. Élelmezési cikkekkel segítette őket és bizalmasan bevallotta nekik, hogy tisztségét egyedül a polgári meg a főúri réteg megsegítése érdekében vállalta. Nem tart már soká a vörös világ és Kún Béla meg a bandája hamarosan lógni fog. Titkos intézkedéseket árult el, többek szökését segítette elő.

— Nekem elvégre nincs kifogásom az ellen, — mondta a volt uradalmi béres, — ha beengedjük a grófi népséget is, falni valamit, feltéve, hogy a grófkisasszonyok szolgálnak fel a vacsorán.

—- Remek, remek! így én is benne vagyok, — helyeselt hosszi Jóska, a járási direktórium elnöke.

— Jobbat ajánlok elvtársak — szólt Guza, aki azelőtt a Hét Nimfa című éjszakai mulatónak volt a tulajdonosa. — A gróf kisasszony ok, ha már felszolgáltak, táncoljanak nekünk. A raktáramban van még néhány kosztűm is a fátyoltánchoz.

— Ez igen, ez jó.

Kutas idegesen emelgette a szivardoboz tetejét. Nem örült Guza ötletének. Az nem illett bele terveibe. Ö nem megsérteni akarja a grófékat, hanem kedveskedni akar nekik.

— Ne siessünk elvtársak. Ebben a javaslatban már politikum van. Az pedig Juhász elvtárs dolga. Ellenben jó lesz-e estére ez a konyak? Ez még valódi Napóleon, az én személyes pincészetemből.

Felemelte a poharát a többiek felé, amikor szélesen kicsapódott a párnázott ajtó.

Egy feldúltarcú munkásasszony rontott be a szobába.

— Magát ki engedte be ide? — rivalt rá Kutas. Fel akar emelkedni, de kövér teste, a túlsietett mozdulat következtében, a súlytöbblet irányába huppant vissza.

— Itt aztán bőven van mindenből, finom ital, drága szivar! — mutatott a nő megvetett pillantással az asztalra.

Kutas végre kivergődött a fotelből.

— Elvtársnő, ez nem tartozik magára. Ide belépnie sem lett volna szabad.

— Persze, hogy az éhező nép ne tudja, milyen jól élnek a vezetők.

— Vannak esetek, amikor a vezetőknek így kell cselekedniök. A népért teszik. Ezt maga nem érti fiam.

— Nem én! Már hogyan is érteném, amikor napok óta egy darab kenyeret sem tudok adni a gyermekeimnek,

— Mi azért vagyunk itt, hogy segítsünk azon, akin tudunk. Mondja meg szépen, miért jött, mit akar?

— Mindent! Húst, zsírt, lisztet, tejet, cukrot — kiáltotta parancsoló hangon az asszony.

Kutas mindenképpen diplomatikus okossággal akarta levezetni ezt a kínos ügyet. A titkárja felé fordult rendelkezőén:

— Intézkedjék titkár elvtárs, hogy az elvtársnő megkapja mindazt, amit kért.

— De cukrot is!

— 40 —