Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-09-01 / 9-10. szám
felbukkan a francia és angol irodalmi termékek között. Egy egyszerű fordítás azonban nem elég. Minden nyelvnek megvan a maga szelleme, a maga költői nyelvezete, a maga eszközei. Nemcsak egy mondatot, de még egy költői képet sem lehet szószerint lefordítani anélkül, hogy az exotizmus, a közhely vagy akár a nevetségesség hibájába esnénk. Rilke lefordította Louise Lábét, George Baudelairet németre, de ez már nem fordítás, ez átültetés, átplántálás; a rilkei Louise Lábé, a georgei Baudelaire már nem egészen franciák, már a német kultúra szerves részei. Minden nyelv külön szellemével részben az a jelenség is megmagyarázható, hogy egy nyelv ellenáll bizonyos nemzetközi irányzatoknak és meghiúsítja saját keretein belül az erre irányuló törekvéseket. Az egyes nyelvek sajátos költői eszközeit és lehetőségeit mindezideig kevesen tanulmányozták. Mihelyt azonban megtörtént a szükséges előkészítés, át kell majd vizsgálni és értékelni a világirodalom nagy áramlatait, számot tartva a különböző nyelvek szellemének sajátos követelményeivel. A fordítási nehézségek mellett talán megemlíthetjük azt is, hogy a magyar költészet jórészében túlteng az elbeszélő elem, vagy legalább is struktúrájához tartozik egy bizonyos időbeli folyamatosság — József Attila a nagy kivétel — amely jóval ritkább a nyugateurópai modern költészetben, tehát kevésbé is felel meg az ottani közönség igényeinek. E kérdés azonban különösen kényes és az általánosítás veszélyes; hiszen szép és tartós például Garcia Lorca balladáinak a sikere. Egyébként is kérdés, hogy ajánlatos volna-e itt bármit “változtatni” még akkor is, ha ez lehetséges volna. Igen egyszerű volna a magyar költészet külföldi népszerűtlenségét kizárólag nyelvi nehézségekkel, rossz fordításokkal magyarázni. Más szóval: azt állítani, hogy csak az a hiba, hogy még nem született egy olyan Rilke, aki tudna magyarul. Sokan beérik ezzel a magyarázattal, de ez túl könnyű, túl szép volna. A nyelvi akadály valóban a legfőbb ok, de mégis csak egy külső, adott ok, amelyről nem tehetünk, amelyet el kell fogadnunk. De hátha vannak belső okok is, amelyek költészetünk lényegét érintik? A magyarság, történelmi helyzete folytán, politizáló nép és erősen kifejlett nemzeti érzékkel rendelkezik. Ez a fejlődés érthető és szükségszerű volt. Irodalmunk is ezt a harcos, nemzeti jellemet tükrözi. A magyar költőnek gyakran kellett küzdenie, nem volt alkalma önelemzéssel foglalkozni, vagy klasszikus tragédiákat írni. Egy magyar Racine elképzelhetetlen. Ez az erős nemzeti vonás, bármennyire érthető is, élvezhetetlenné teszi a magyar klasszikusok legjavát a külföldi számára, gyengíti mondanivalójuk erejét, szűkíti látóhatárokat. Az idegent nem hatja mag Berzsenyi “A magyarokhoz”-a, nem érti meg Ady “A föl-földobott kö”vét. Nagy nép fiának persze mindig könnyebb; mi is tanultunk az iskolában a francia-német ellentétekről s megértjük Musset versét a francia Rajnáról. Általában azonban ritka a közvetlen nemzeti érzés a nagy angol vagy francia költőknél. Ezzel szemben hiába akarnék lefordítani Petőfi, Arany vagy Ady verseinek zömét, mert az, ami számunkra megrázó törifj. KIBÉDI VARGA: Költőink és a nagyvilág — 371
