Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-09-01 / 9-10. szám
ÚJ MAGYAR ÚT ténelmi tragédia, a nagyvilág számára egy, a lap alján apró betűkkel megmagyarázott tény, fárasztó dátum vagy exotikus “couleur locale”.^ Első pillantásra azt hihetnék, hogy van egy nagy kivétel: Petőfi.3 De ez tévedés; Petőfit ismeri a világ, úgy mint Byront, de nem úgy, mint Hölderlint vagy Poet. Ifjú lángész, a szabadság vértanúja. Petőfi a világ számára nagyobbrészt romantikus legenda, nem egy költő, akit halhatatlan versei miatt szeret és bámul. Tagadhatatlan szépségei vannak ennek a nemzeti ihletésű költészetnek. A magyar sokszor magára volt szorulva, s népükhöz fordultak a költők is. De közismert magyar hiba az öndícséret, a nemzeti nárcisszizmus; magunkat, fajunkat kivételesnek tartjuk — és irodalmunk, azáltal, hogy túlsókat foglalkozott a sajátos magyar problémákkal, az általános emberi, sőt isteni értékek rovására, ha szerényen, közvetve is, de követte a közvéleményt. Ady és az első világháború óta kezd megváltozni a helyzet. Modern költőink bejárták a külföldet, sejtették Trianon titkait és érezni kezdték, talán éppen izzó magyarságszeretetük következtében, a túlzott nemzeti ihletben rejlő veszélyt. Nem szabad megfeledkezni e helyen a “Nyugat” szerepéről. Minden jól indult és mégis, váratlanul, megmagyarázhatatlanul újabb veszély lépett fel: egy bizonyos túlfinomultság, esztéticizmus, egy barokk pompa, egy hajlam afelé, amit a franciák “préciosité”-nek neveznek s amely megtalálható mind a Moliere által kigúnyolt körökben, mind a későbbi irodalomban, pl. Giraudoux stílusában is. Ez a hajlam még érthető a fiatal emigrációs költőknél, akiknek az idegenben utolsó támaszuk a magyar nyelv, de furcsán hat olyanoknál, akik sohasem szakadtak el hazájuktól. “A modorosság csökkenti az író műveinek társadalmi hatását,” mondotta Veres Péter, de más téren is okoz kárt. A nemzeti érzés túltengése az általános emberi értékek iránti érzéket tompítja el; a modorosság a költészet erejét fenyegeti. Sokan elfelejtik — nem csupán minálunk — hogy az erő egy fontos költői fogalom. (A költői erőt persze nem szabad összetéveszteni a Berlioz- vagy Victor Hugo-féle pátosszal. Egy Berzsenyi-ódának vagy egy Rimbaud-sornak nem nagyobb a költői “ereje,” mint egy suhallatszerű Rilke-versnek.) Itt-ott már Ady nyelvezetében érezhető volt valami keresettség. Azok közül, akik igája ellen fellázadtak, talán csak Erdélyi József jutott el az igazi egyszerűséghez. A többiek — Babits, Kosztolányi, Weöres Sándor, stb., ha más, ha új módon is, de sokszor egy keresett, précieux stílus áldozatai lettek. Még József Attila stílusa sem egyszerűen megrázó, hanem gyakran ijesztő és furcsa, mert a tragédiát mindig a szép szóhoz köti. Köztudomású, hogy a magyar nyelv igen gazdag képekben, jóval “plasztikusabb” más nyelveknél. Mely külföldi nyelvre lehetne, hogy csak egy példát említsek, szószerinti lefordítani ezt a két szót, amely pár éve egy jogászati cikk címeként jelent meg: “A jogerő alkonya”? Ami má-2. Valljuk be, minket se érintene közelebbről, minden formai szépség ellenére, egy “Romlásnak indult hajdan erős ‘spanyol’!” 3. V. ö. Babits, írás és olvasás (1938), 126. old. — 372
