Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-06-01 / 6-8. szám

WAGNER: A magyar történetírás

tervgazdálkodás imént vázolt eredményeit. Ahol szükség volt rá, mindenütt feltártuk a szovjetorosz kutatás alapjait, utaltunk a szlovák, cseh, lengyel kezdeményezésekre, s olykor másnyelvű történelmi műveket is a mérlegre helyeztünk, mert csak így lehetett megérteni a bizonyos mértékben sajátos hazai történetírásnak az általános iránytól helyenként eltérő jellegét. Minduntalan éreztük a történettudomány tárgyi természetében rejlő legnagyobb nehézségét. Az életet kívánja ábrázolni. Ez a törekvése minden időkben kihívta a politikai hatalmasainak sújtó haragját, vagy anyagi előnyökben jutalmazó megbecsülését. Politikusnak és történésznek ezt a nem kívánatos viszonyát, amíg csak lesznek az emberi fejlődés megörökítésére krónikások, alapjaiban sohasem lehet megváltoztatni. De a baj nem is itt van. Nem lenne szabad a politikai hatalomnak olyan feneketlen mélyre süllyednie, hogy ne tudja a pontos határvonalat meghúzni a kutatás szabadsága és a politikai érdekek között. Ez a legszembetűnőbb szégyenfoltja a Moszkva igájába hajtott tudományos gondolkodásnak. Tudomány és politika ma már ikertestvérek Magyarországon is. Ez a folyamat alig látható nyomokban 1945-ben kezdődött, az 1948-ban létesített Tudományos Tanács rohamlépésekkel vitte előre, a Magyar Tudományos Akadémiának 1949. decemberében bekövetkezett átszervezése már a közvetlen moszkvai befolyásának nyitotta egyre szélesebbre a zsilipjeit, hogy aztán a kommunista történetírók első nemzetközi találkozóján, az 1953. júniusában tartott budapesti kongresszuson kizárólagos érvénnyel ültesse trónra a dialektikai materiálizmus marxista-leninista elméletét. Ez már a tudományos kutatás teljes csődje. A kommunista pártosság diadala Tacitus antik történetszemléleti elve, a sine ira et studio fölött.

— 325 —