Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-06-01 / 6-8. szám
ÜJ MAGYAR ÚT itt sohasem volt nagy becsületük a katonáknak. Ennek következtében katonának csak az ment, aki másból nem tudott megélni, vagy kalandvágya kielégítése számára nem talált más teret. Ez a tisztikarra nem vonatkozik ilyen mértékben, mert néhány átmeneti időtől eltekintve, a tisztek mindig megőrizték presztízsüket. De még igy is történtek olyan különös dolgok, melyek számunkra szinte hihetetlenül hangzanak. Álljon itt egy kis történet ennek illusztrálására. A század elején, az amerikai hadsereg egyik tábornoka, Pershing, be akart menni az egyik washingtoni vendéglőbe, amikor legnagyobb meglepetésére, mély hajlongások közepette, egy “tábornok” nyitott neki ajtót. Képzelhetjük Pershing, “a valódi tábornok” meglepetését, amikor megtudta, hogy a vendéglő tulajdonosa szabályos tábornoki egyenruhába öltöztette portásait. Ne feledjük el, hogy ez az első világháború előtt történt, amikor nálunk még k. u. k. hadsereg is volt, s ilyen incidens egyáltalán elképzelhetetlen lett volna. Ez azonban csak egy kis epizód, bármennyire is jellemző. A katonaságellenességnek azonban a törvényhozásban is nyoma van. így pl. 1904-ben több állam megtagadta a katonáknak a szavazati jogot, távollétükben, egy listára helyezve őket az “elmebetegekkel, koldúsokkal, csavargókkal, indiánokkal és tengerészekkel”. 1911-ben pedig a kongresszusnak törvényt kellett hoznia azok ellen a vendéglősök és szállótulajdonosok ellen, akik egyenruhás katonát nem engedtek be üzletükbe. Természetesen, ma megint jobb a helyzet. Valószínűleg a világpolitikai feszültség miatt mindenki érzi, hogy szükség van katonaságra. Egyébként a két világháború is nagyban segített az amerikai nép katonaságellenes magatartásának megváltozásában. A különböző frontharcos-szövetségek nagy munkát végeznek ezen a téren. Mégis, lépten-nyomon beleütközik ebbe még ma is az ember. Álljon itt most példának egyik kis személyes élményem. Nem sokkal azután, hogy Amerikába érkeztem, összekerültem egy orvossal. Jóindulatúan érdeklődött sorsom felől. Természetesen megkérdezte többek között, hogy mi volt a foglalkozásom otthon. Megmondtam, hogy hívatásos tiszt voltam. Az ember jóakaratú mosolya egyszerre megfagyott, s csak ennyit mondott: “That is no profession.” (Az nem foglalkozás, nem hivatás.) Mindebből, azt hiszem, világosan látszik, hogy egy egészen más világgal állunk itt szemben, mint ami Magyarországon volt a háború előtt. És bár ez a világ 1945-ben megsemmisült, mégis csak az a Magyország és azok az állapotok látszanak az egyetlen reális alapnak az összehasonlításra. Hogy van az, hogy mindezen hátrányok ellenére, Amerika mégis s világ legnagyobb katonai hatalma? Az én feleletem erre az, hogy, amint már az előbb is említettem, a modern háborúkat egész népek vívják, nem pedig hadseregek. Ebben a modern társadalomban a katona éppen annyira civil, mint a civil katona. Az átlag amerikai számára a katonáskodás sohasem lehet cél, de eszközzé válhat valami magasabb, vagy egyszerűen, valami személyes cél elérése érdekében. Itt kapcsolódik aztán a képbe az utolsó, de szerintem a legfontosabb a szellemi javak közül, a közszellem, ez a rendkívül érdekes tünemény. A közszellem Amerikában valóban élő és ható erő. Modern hasonlattal élve, az amerikaiak egy áramkörre vannak kapcsolva, s az ideák, — 296 —
