Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-06-01 / 6-8. szám
mással. Hogy ennek mi volt az oka, s hogy jó volt-e, az most nem tartozik ide. Mindenesetre el kell fogadnunk, mint tényt, hogy ez így volt, mert hiszen mindnyájan tartoztunk “valahova”. Természetesen ez az “ab ovo szolgálati rend” kedvező hatással volt a hadsereg fegyelmi rendjének megteremtésére. Az átlag magyarnak természetesnek tűnt, hogy vannak tisztek és legénységi állományúak, s hogy a tiszteknek privilégiumaik vannak, hogy parancsolnak, s nekik csak az engedelmesség jutott. Ez természetes volt számukra, mert hiszen az egész magyar társadalom az autoritás elvére épült. Nemcsak az egyes társadalmi osztályok között volt különbség, de az apa és fiú, a tanító és tanítvány, a főnök és alkalmazott, stb. között is pontosan meghatározott fegyelmi viszony alakult ki. így a magyar gyerek visszavonhatatlanul beleszületett ebbe a fegyelmi láncsorba, mely a pólyától a szemfedőig végigkísérte. A katonaságba rövid volt a lépés ebből az életformából, az egyén aránylag hamar megtalálta helyét, s konfliktus ritkán fejlődött ki. Az “adjustment”, hogy ezzel a divatos amerikai szóval éljek, sima volt. Amerikában ez egészen másképp van. Azt ugyan nem lehet mondani, hogy itt nincsenek társadalmi osztályok, de a társadalmi rend még korántsem olyan megülepedett, mint Európában. Az átlag amerikait bizony mellbeveri az a tudat, hogy tisztek vannak föléje helyezve, akik olyan privilégiumokkal rendelkeznek, amelyek a civil életben egyenesen elképzelhetetlenek. Ez bizony sokszor konfliktushoz vezet. Hogy ezt jobban megértsük, tudnunk kell, hogy az amerikaiak az egyéni szabadság meggyőződéses bajnokai. Itt már a gyermekek olyan szabadságot élveznek, ami nálunk sokszor felnőtteknek sem járt ki. Hogy ez helyes-e, az más kérdés, de így van. Ez a szabadság folytatódik az iskolában, majd a legtöbb munkahelyen. így természetszerűleg az átlag amerikai számára a hadsereg merev, autokratikus rendszere idegen és ellenséges világ. A hadsereget azonban nem lehet “demokratikus” alapokon szervezni. Szigorú fölé- és alárendeltségi viszonynak kell fennállni, hogy a hadsereg eredményes lehessen. Ez azonban állandó ütközési felületet jelent. így a roppant civil tömegek nyomása alatt a hadsereg néha “demokratizálódik” (pl. eltörlik a tisztelgést a laktányán kivül), máskor, főleg háborúban, megint autokratikusabb lesz, s jobban hasonlít a mi középeurópai hadsereg-ideálunkhoz. Konklúzióként leszögezhetjük, hogy a hadsereg autokratikus szelleme és rendszere idegen a szabad, demokratikus életformában felnőtt ifjú számára. Ez látszik az egyik legfőbb oknak, amiért az amerikaiak nagy többsége terhesnek tekinti a katonai szolgálatot, s csak akkor hajlandó vállalni az ezzel járó áldozatot és kényelmetlenséget, ha arra meggyőződése szerint, múlhatatlanul szükség van. A hadsereggel való szembenállásnak azonban távolról sem ez az egyetlen oka. Mélyen rejlő történelmi okok fekszenek a háttérben. Az amerikaik tradicionális katona-ellenessége a gyarmati korszakból maradt vissza, amikor a vöröskabátos angol katona személyesítette meg a gyűlölt király és parlament hatalmát. Összegezve azt mondhatjuk, hogy az amerikai, nagy általánosságban beszélve, nem szeret katonáskodni. Békében különösen terhesnek tartja a szolgálatot, s a katonákat bizony le is nézi. Háborús időktől eltekintve GÖNCZY: Amerika és hadserege — 295 —
