Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-06-01 / 6-8. szám
ÚJ MAGYAR ÚT ségbe, mert sántikált még akkor ... és a lépéseit is bottal támogatta valami idegbénulás okából, amit azóta — Istennek hála! — régen kihevert. Csinos barna fiú volt, dús hajjal, de egykicsit bús arccal. Mi azonban vidáman fogadtuk: — Szervusz, Reményi! Délben már vittük is magunkkal a “Magyarasztalhoz”, a West 3-ik uccába, a Wohl Restaurantba, ahol Baracs Henrik dr. volt a társaságunk Kacikája és mi, az “indiánjai” mélységes tisztelettel vállaltuk az uralkodását, ami főképpen abból állt, hogy onnan, ahol ült, az asztalfőről, bármi ügyben, bármilyen szentenciát is mondott . . . fényes igazságnak fogadtuk el azt ... a következő ebédig, amikor aztán Puky Pista vagy Gara Dénes vezérletével, rátört az ellenzék, megcáfoltuk, kivégeztük, de trónján hagytuk . . . mindhalálig. Bemutattuk néki Reményit. A társalgás aznap, természetesen, a Reményi-névvel kezdődött meg. Beszéltünk elsősorban is Reményi Edéről, aztán a magyar zenéről, a hegedűről, a hegedősökről — ezen a nyomon, az igricek koráról, a költészetről, irodalomról, jó magyar írókról, szép Magyarországról, dolgos Amerikáról, erről ... a nékünk “fordított világról”, amit olyan szépen írt meg a “Gólyakalifában” . . . ej, ki is, ki is? — Babits! — szólalt meg Reményi szerényen. — Biztos, hogy Babits? — Biztos! És az ilyen témáknál — már néhány kishét múltán is! — rendesen Reményiig jutott el minden irodalmi vita vagy probléma. Az asztali irodalmárok, ha valamit kinyilatkoztattak vala, többnyire ezzel a hozzáintézett kérdéssel igazolták magukat: “No úgy-e, Reményi?” Az asztaltársaság eleinte a Reményi kultúrális mérlege volt, de később inkább ... mi kerülgettünk rá. A Magyarasztal kirándulásain azonban, nem voltak ilyen sikerei Reményinek. A spriccert úgy itta, mintahogy kávésnénikék kóstolgatják a borovicskát és sohasem jutott eszébe a cigány elé perdülni. De, ha olykor-olykor mégis muszáj volt neki táncba sorakoznia — egészen máskép táncolt, mint aki táncol. És én figyelni kezdtem Reményit, az ő különös ifjúságát. Megállapítván mindenekelőtt, hogy sohasem volt olyan ifjúsága, amilyent mi nevezünk annak, akik csuromvizesre táncoltuk ma— 226 —
