Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-06-01 / 6-8. szám
gunkat a peleskényi majálisokon és utána éjjelizenéket adtunk a tanító- vagy postáskisasszonyoknak. Figyelni kezdtem őt és egészen biztosra állíthatom, hogy sohasem volt még ilyen szigorú megfigyelés alatt. Hamarosan rájöttem, hogy pontosan olyan étvággyal olvas, mint amilyennel étkezik. Nagyétvágyú cimbora volt és — ha az uccán mellette lépkedtem — persze már a balján! — mindig az volt az érzésem, hogy a gondolatai nem járnak velünk, Cleveland járdáin; hogv állandóan olvas; hogy minden uccasarokról, térről, épületről, kapufélfáról és emberi arcról leolvas valamit. Csak úgy például: ... a “shoppoló Square-ről” talán a Circus Maximust; az idétlen és még időtlen felhőkarcolókról pizai ferdetornyokat; a robogó autókról, Amerika gazdag, zajos életéről . . . bizonyosan Magyarország csendes szépségét és dalos szegénységét. És amíg mi, közönséges emberek — ezen vagy azon az uccasarkon — színesen színes és ragyogóan képes magazinokra költöttük a kvóderjeinket — Reményi bevonult a Euclid Arcadeba és angol nyelvtanokat, szótárakat, egyéb lehetetlen dolgokat vásárolt össze magának. * Hja, a Szabadság bálja! Azért mondom így, hogy “a Szabadság bálja”, mert csak egyetlen egy ilyen bál volt a lap életében és talán a clevelandi magyarság történetében sem volt több ilyen bál. Szörnyen elegáns bál volt a bál. Cserna Endrének volt a “sorsfordulója” és nekünk, mindannyiunkban olyan élő álmunk, amelyen minden szép magyar emlékünk megjelent. Mindannyian fantasztikusan gondtalan, múlató nagyurakká változtunk át ezen az estén. Bakcsy Kornél — aki egykor a Kossuth Ferenc titkára volt, bele is kiáltotta a terembe: — Ez a pesti Vigadó? — Ez nem a pesti Vigadó — válaszolt rá kisbéri Muzslay Jóska — ez a komáromi megyeháza és megyebál bizony ez a bál ... én vagyok a komáromi főispán! Hajnalfelé már csak egy sarokban muzsikált a cigány. Abban a sarokban, ahol a “huroni herceg” frakkos Cserna Bandi mulatott a társaságával, szépasszonyok, egyéb frakkos urak és pezsgősvödrök között. Mi más sarokban ittuk a hegy levét, de a nagy ragyogásból nékünk is jutott éppen elég ahhoz, hogy mámorba essünk vele és hát, . . . fölénk is kiúsztak a bódítóan borús, aranyos magyar nóták . . . — Szervusz — mondtam Reményinek és koccintottunk egyet, TARNÓCY: Reményi, ahogy én ismertem — 227 —
