Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-06-01 / 6-8. szám

TARNÓCY ÁRPÁD

Reményi, ahogy én ismertem

Legjobb lesz talán, ha ott kezdem, ahol kezdődik. Még a Huron Roadon volt akkor a Szabadság “újságpalotája”. Kedves és meglehetősen népes bohémtanya volt. A lapot Puky Pista szerkesztette, a mellékletét, Vasárnap néven, én, és velünk voltak még a szerkesztőségben: Fonyó Aladár, dr. Pólya László, Mihók Sándor, Bakcsy Kornél, Muzslay József és még vagy két-három tollforgató újamerikás.

Reményivel, — aki akkor a philai Császári és Királyi Konzulátus titkára volt, már régebben leveleztem, de személyesen még nem ismertük egymást. Csak néhány írásunk találkozott össze valahol az amerikás magyar fellegek között. Egy reggel olyan levelet kaptam tőle, amiből könnyen megállapíthattam, hogy nem nagyon való a császári és királyiak közé. Benyitottam tehát Pukyhoz és szóltam vala hozzá eképen:

— Te Pista, invitáljuk be ezt a Reményit ide, a Szabadsághoz, mielőtt még konzul lenne belőle . . .

Még aznap elment a levelünk hozzá.

Aztán megjött Reményi. Kora délelőtt érkezett be hozzánk. Mihók Sándor még az estvéli kvaterkázások emlékeit fütyürészte; Pólya László, szintén “még”, az íróasztalán aludt, feje alatt a Szabadság három évfolyamával; Puky már leadta aznapi 16 sorát a nyomdának; Muzslay, szintén “már” lent, a nyomdában tördelt Bakcsyval és a nyomdászok prímásával; Fonyó még nem jött be és jómagam éppen a heti klapanciákat írtam a melléklet részére.

Nagyon népes volt akkor a bevándorlás, a magyar is, persze a klapanciáimat is arról írtam és már azért is jól emlékszem erre a néhány sorra, mert szép, kifejező rimet kerestem az utolsó sorához és . . . nem akartam érte Pólya doktort felkölteni:

Új vándorok szíve dobban, jönnek, jönnek libasorban és, amikor ideérnek, azt hiszik, hogy ez az élet, — pedig, pedig Árvanyéken . . .

Eddig jutottam, amikor Reményi besántikált a szerkesztő— 225 —