Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-01-01 / 1. szám

ÚJ MAGYAR ÚT

A Manifesto első példányát történetesen a Rajna partján épült, gótikus bázeli “münster” kapujára függesztették ki, a demokrácia klaszszikus hazája, Sváj földjén, Német- és Franciaország határán. Ez lehet véletlen, de lehet szándékosság is. Avagy, ha úgy tetszik, gondviselésszerűség. Hadd olvassa egyszerre a háromnyelvű Svájc és a két szomszédos kultúrnép, mi történt a Lajtán túl — értük is, meg az emberi haladásért is, aminek a későbbi francia forradalom tragikus, az amerikai forradalom pedig felemelően nemes megnyilatkozása volt.

A Manifesto hatása eszerint eléggé általános lehetett Mégis, maga a Rákóczi eszme nem terjedhetett el, illetőleg nem hagyott nyomot a világtörténelemben avagy irodalomban. A pompás kiállítású amerikai iskolakönyvek persze nem említik, sőt a legteljesebb lexikonok, enciklopédiák a Rákóczi indulóról is mindössze annyit tudnak, hogy az a “magyar himnusz” (!). A híres magyar karmester, Nikisch Artúr alapította Boston Symphony is mindössze Berlioz születésének 150. évfordulójával kapcsolatban, a múlt évben szánta rá magát arra, hogy a Rákóczi induló történetét vázolja programmfüzetében.

Lehet, hogy mindennek a hadisiker elmaradása volt az oka. Amint Marlborough hercegnek még kései utódját, Winston Churchill-t is nimbusszal övezi ingadozó hűségű, de győztes hadvezértől való származása, úgy a Rákóczi család férfiágának teljes kihalása mellett kétségkívül az is hozzájárulhat a nemzetközi érdektelenséghez, hogy a Nagy Fejedelem sem maga, sem XIV. Lajos részére nem tudta megmenteni a “gloire”-t. A Napkirály hét ízben utasította vissza a kurucok ajánlkozását, míg végül is nyolcadízben igent mond Erdély hercegének. A hirtelen elismerés azonban nagyrészt Franciaország megváltozott külpolitikai helyzetének volt betudható és a párisi politika utolsó kísérletét is jelenti a Duna-Tisza közén — 1918-ig . . .

De hol vannak már a bújdosás emlékei? Még a romantikát sokszor oly eröltetetten kereső külföldi irodalom sem tartotta érdemesnek a “Sáros grófja” daliás alakját regény, színpad avagy film formájában feleleveníteni a nagyközönség előtt. Pedig nem is kellett volna a ritkán igénybevett magyar forrásokra fanyalodniok. Saint-Simon éppen eléggé világfi ahhoz, hogy hihetnének neki. Dangeau, akárcsak Mme. de Maintenon szintén arról tanúskodhatnak, hogy “Rákóczi különb volt valamennyi külföldinél, aki valaha is ellátogatott Versaillesbe . . .”

Mindössze a Hotel Transylvanie — XIV. Lajos e nem éppen királyhoz méltó jövedelmi forrása — vergődik “világhírre” a “Manón Lescaut ’ révén, akkor is a hazárdjáték-botránnyal kapcsolatban. Grosbois remetéje tehát eszerint végleg kolostorba is vonult és a kamalduliak sohasem voltak híresek arról, hogy az élet általuk befogadott hajótöröttjeinek bánatát dobraverjék.

A francia remények szertefoszlásával ismét vándorbotot ragadó Rákóczi történetesen ugyanaznap száll Marseillesben Konstantinápoly felé vitorlázó hajóra, amikor a török kénytelen feladni Belgrádot. Ami a Napkirállyal való szövetkezés idején még nem vált nyilvánvalóvá, az e második külföldi nagyhatalommal való kacérkodásnak már a kezdetekor kézenfekvő volt — Magyarország olyan csillaghoz kötötte ismét szekerét, jnelynek fénye nem volt már a régi.

22 —