Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-01-01 / 1. szám
És ott, a nyugateurópainál is idegenebb környezetben domborodik ki talán leghumánusabb formájában Rákóczi, az ember. Millió holdnyi birtokától végleg megfosztva, közéleti téren teljes kudarcot vallva, családjától elszakadva és kultúr lényt megillető környezettől számüzötten: valóban nagy ott a Márvány-tenger partján is a fejedelem. Úgyannyira, hogy nem csupán Mikes Kelemen, hanem a svájci César de Saussure, aki otthagyta a diplomata-életet, csakhogy Rákóczival megossza az utolsó éveket, így ír róla: “Rodostóban a fejedelem visszavonultan él, bár nagy rendtartással. Idejét szigorúan beosztja. Maga is, titkárai is sokat írnak. Rákóczi szeret rajzolni is, mely művészetben nagy tökélyt ért el. Esztergaműhelyében igenszép tárgyakat farag elefántcsontból. Olykor viszont kíséretével játszik tekeasztalán. Máskor meg a külső házsora előtt általa ültetett faiskolában sétálgat” — jegyzi fel Saussure. Megható a fejedelem francia nyelven megjelent emlékiratait sajtó alá rendező svájci diplomata beszámolója Rákóczi utolsó kívánságának teljesítésére vonatkozólag is. A mindössze 59 évet élt bújdosó azt kérte halálos ágyán, hogy édesanyja, Zrínyi Ilona mellé temessék a galatai jezsuiták templomában. Amire zágoni Mikes Kelemen csak futólag tér ki “nénjéhez” címzett leveleiben, arról Saussure révén drámai részletességgel értesülhetünk: “Engedélyt csak a fejedelem értéktárgyainak elszállítására kaptunk a portától (a hullaszállítás ellenkezett a török szokásokkal). Ezért 22 egyforma alakú és egyenlő nagyságú ládát készítettünk és ezek egyikébe rejtettük Urunk koporsóját ... A boldogult fejedelem kamarásával kísértem a szállítmányt a konstantinápolyi hajón. A galatai rakparton, a páterek rendháza közelében rakodtunk ki és mialatt ládáink közül huszonegyet egy francia kereskedő tűzbiztos raktárába szállíttattam, Mikes azon ürügy alatt, hogy a fejedelem holttestét rejtő láda könyvekkel van tele, azt a jezsuitákhoz vitette. A rákövetkező éjjelen azután maguk a szerzetesek temették el Rákóczit a legnagyobb titokban, úgy ahogy azt a jó lélek kívánta — tulajdon szüléje mellé ... Ez volt az utolsó kötelesség — végzi Saussure — amellyel tartoztam annak kiváló embernek, aki iránt a legmélyebb tisztelettel és a legnagyobb ragaszkodással viseltettem.” A Nagy Fejedeleménél jellegzetesebb száműzött-sorsot aligha tudna felmutatni bármely más nép történelme. Mert népe szeretetén, a magyar szabadság szolgálatán kívül más nem akadályozta Rákóczit a hazatérésben. Egy millió holdnyi, amerikai vonatkozásban is roppant birtokai jelentős részének hasznát élvezhette volna, de ő inkább a keserű kegyelemkenyeret választotta. Nemzete érdekeit olyan mértékben helyezte a sajátja fölé, hogy még most, késő századok, változott körülmények befolyásolta szemlélője is meghatódott kegyelettel emlékezik vissza rá. Azután élő szimbóluma marad Rákóczi mindazoknak is, akiktől bármilyen oknál fogva megtagadják a menekülteket, üldözötteket rendszerint megillető partraszállási jogot. Theodore Roosevelt arra hivatkozik, hogy a Nagy Fejedelem nemesebb jelenség volt a XVIII. század közéletének firmamentumán, mint Marlborough. Mégis, Marlborough nemzete és kora megtagadta tőle a partraszállást. Tehát az igazi szabadsághősökkel is BÁCSKAI: Rákóczi hagyatéka — 23 —
