Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-04-01 / 4-5. szám
ÜJ MAGYAR ÚT Tamási-önéletrajz Tamási Áron: Bölcső és bagoly. Regényes éleirajz. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest. 1954, 208 old. Néhány év óta egy régi műíaj követel magának új polgárjogot. Az önéletrajz. De mintha nem is lenne rokoni kapcsolat a régi memoárok és csenevész utódaik között. Napjaink emlékiratainak írói ugyanis messze-messze elrugaszkodnak a történések és az igazmondás talajától. Ez lélektanilag talán érthető is, hisz ma inkább a politikusok írnak, az írók pedig politizálnak. És az eredmény? Előre megfontolt szándékkal — nem pedig az átélés hevében — torzítanak, rágalmaznak, hamisítanak íróvá vedlett politikusok. Tamási Áron azonban író. Éspedig a legjavából. Az írói szabadság jegyében ő mindenesetre többet megengedhet magának. De az igazság teljes elárulására ő sem szőhet összeesküvést. Nincs is erről szó a Tamási-életrajzban. Csak hellyel-közzel, amúgy félkézzel vág ki gyermekkorából olyan ösvényeket, melyeket inkább 1945. után járhatott volna be — kissé más előjellel — a költői képzelet tüzes paripája. Azonban Tamási Áron is ember. Ö is alá van vetve az életösztön természeti törvényeinek. Neki is van féltenivalója a vörös terror fékevesztett uralmától. Ilyen alkalmazkodás nélkül meg sem jelenhetett volna még 1949.-ben megírt önéletrajzának ez az első kötete. A gyermeki kor eléggé zárt világát beszéli el. Falusi székely házból indult el. A népiskola elvégzésekor, 10 éves korában, szakad meg a történet. A tervezett két másik kötet fogja majd áttörni a zárt székely világot, s meredek utakon jut el az élő, az egykorú események elbeszéléséig. A Bölcső és bagoly tehát csak az író első 10 évéről próbál beszámolót adni. A feladat roppant nehéz. Lélektanilag nem is képes vele megbirkózni. Nagyon sokszor érezzük azt, hogy a felnőtt, a forradalmi évek füzében edzett író beszél a mezitlábos Áron nevében. Igen, kisgyermek-önmagát nem egyszer érett szemmel és gondolkozással ruházza fel. Hasztalan igyekszik elhitetni az olvasóval, hogy ő már kisember korában üstökén ragadta Magyarország és a Székelyföld társadalmi és gazdasági rákfenéit. Odasuhint hát a társadalomnak. Példa erre, mikor 10 éves korában keze megsebesült. Az igazgató-főorvos összevarrja tenyerén a hasadásokat. A kis Áron fájdalmában sírvaf akadt, mire a segédkező alorvos, türelmét vesztve, megütötte, ő pedig könnyek között megszólalt: “Talán, mert szegény falusi fiú vagyok?!” (206. old.). Hitelét rontja, hogy ilyesféle kijelentést, ha egyáltalán megtörtént, nem az apa szájába adja. No, de úgy szól az utasítás, hogy ütni kell egyet a letűnt rendszer emlékein. Ezzel is a mát szolgálja. A sérülés után 10 hétre kórházba került. Ott levágták balkezéről a hüvelykujját. Szülei szerint ezzel alkalmatlanná vált a nehéz mezőgazdasági munkák végzésére. így fogamzott meg bennök a gondolat: úri, szellemi pályára adják őt. Előkészítik útját a gimnáziumba. Megkérdezik tőle, van-e kedve hozzá. Feleletül az emlékező író ezt mondja: “Aztán elnevettem magam. S ebből tudhatták, hogy kedvem van elmenni oda, ahol a betűk szántóföldjei terülnek el és a megsegítő tudomány tarka mezői”. (208.) Ezzel a mondattal végződik a trilógia első, nemrégiben megjelent, kötete. Tamási Áron szélesen hömpölygő, sokszor körmondatos elbeszélő — 204 —
