Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-04-01 / 4-5. szám
_ Kár. Kettőtök természete éppen kiegészíti egymást. Szükségetek van egymásra. Nem hiszem, hogy Andrásnak szüksége lenne rá. — Azt te nem tudhatod. — Rám senkinek sincs szüksége. — Úgy érzed? — Úgy. Hallgatnak. Kint nő a kékeslila felhő. — Nem tudok írni, — mondja Géza hirtelen, — azt hiszem, soha többet nem fogok írni. Ikvay nem szól semmit. Nézi a színtelenedő napsugarakat, melyek elfáradnak, mire elérik a kertet. — Tanár úr kérem! Miért van az, hogy eddig tudtam írni? Miért nem tudok most egyszerre? Valami megváltozott bennem? Amit eddig írtam, nem is sajátom. Oly messze vagyok tőle, olyan hidegséget érzek, ha az írásra gondolok. — Valami más? Rajz? Zene? — Semmi, semmi. — Mért hagytad abba a rajzolást? Renk tanár úr nagyon meg volt veled elégedve. — Nincs tehetségem hozzá, Semmihez sincs. Csak akarok mindenfélét, mert érzem, semmit sem ér az élet, ha nem tudok valamit csinálni. Úgy értem, valami olyat, ami megkülönböztet engem a tömegtől. Milyen nyugodtak és boldogok azok, akikben nincs meg ez a vágy! — Azt hiszed? Van oyan ember, akiben nem él semmiféle vágy? Nézd, itt a házban Boroséknál lakik Murok úr. Biztosan ismered látásból. írnok az adóhivatalnál. És tájképeket fest. Arról álmodik, hogy ha nyugdíjba vonul, semmi mást nem csinál majd, csak fest. És egy napon, a korzón, egy kirakatban kiállítja majd legjobb képeit. Géza csak néz a tanárra, iszonyat a szemében. — Hát mindenki művész akar lenni? — Azt hitted, te vagy az egyetlen? — Nem, de... Én nem akarok művész lenni! Semmit se akarok! Nem akarok tudni semmiről! — Hirtelen elhallgat. — Bocsánatot kérek, — mondja alig hallhatóan. Ikvay felkel, megkerüli az asztalt és Géza vállára teszi a kezét, olyan könnyedén, hogy a fiú inkább csak sejti az érintést. Mégis mélyebbre hajlik a feje és háta összeroskad. — Mi bajod Géza? — kérdezi a tanár csendesen. A fiú felkapja a fejét. Szemgolyójában a piros erek mintha pattanni készülnének. Megnyúlik az orra. Arcán kitárul a kétségbeesés. — Nem tudok mit kezdeni magammal, — mondja — értelmetlen minden. — Hangja kisiklik. De nem sír. Száraz, jeges szemmel néz fel Ikvayra. A tanár ellfordrítja a fejét. Odakint a kékes felhőt felégette az alkonyat. Nehéz, zuhanó vörösség terjed szét az égen és rásúlyosodik az ablakra. — Géza, hiszel te Istenben? Csak sokára felel: — nem tudom, — mondja. — Szeretnék hinni — Nézd Géza, most úgy beszélek veled, mintha önmagámmal beszélLESZLEI: A tanár — 199 —
