Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-04-01 / 4-5. szám
ÚJ MAGYAR ÚT nék. Talán nem jól teszem. De minek fárasszam mindkettőnket? Mondjam azt, hogy szedd össze magad, tanulj, mert meg fogsz bukni az érettségin? Mondjam, hogy ne éjszakázz, ne igyál? Mondjam, hogy felejtsd el, ha szerettél valakit, ha csalódtál, ha szenvedtél? Hogy ne akarj különb lenni a tömegnél, ne akarj írni, foglalkozz hasznosabb dolgokkal? Minek mondanám mindezt? Úgyis hiába lenne. A többiekkel szemben talán még megpróbálnám, de veled őszintének kell lennem. Te már rájöttél valamire, amit a többiek csak sejtenek. Ők még valami igen nagyot akarnak elérni. Mint pedagógusnak hinnem kellene abban, amit tanítok. Lehetőségekben. Fejlődésben. A jövőben. De én nem tudok hinni. Nem hiszek tudásban, amit generáció adhat generációnak, apa a fiának. Tudomány van. Tudás nincs. Mind tapogatózunk. Néha felcsap a szürkeségből egy-egy lélek. Vannak, akiknek megadatik, hogy életükbe belevilágítson a fény, a megnevezhetetlen. Mi figyelünk, mohón várjuk tőlük a megoldást. Míg rájövünk, hogy a megoldás csak önmagunkban van. Nem néz a fiúra. Tekintete az alkony fényét fogja magába. Keze a fiú vállán elsúlyosodik. — Isten? Most még azt mondod: nem tudom... De eljön a pillanat a te életedben is, mikor hinni fogsz. Kiábrándulva, elfáradva, megismerve az életet, mégis hinni. Ez a pillanat úgy jön el, mint égő csipkebokor, melynek fényében felismerjük az örökkévalót. Isten? Az emberiség oly primitív, hogy mindennek nevet akar adni. A csipkebokor fényének, a szeretet lobogásának, a felismerés pillanatának nincs neve. De ez az, amire egész életünkkel vártunk. — Honnan fakad benned a szépség, a zengés, melyet nem bírsz szavakkal, hangokkal, vonalakkal kifejezni s vergődsz a tehetetlenségtől? Honnan érzed, hogy valamit el kell érned, meg kell látnod, mert addig semmi az életed és sötétben tapogatózol? Látod ez... ez a vágy benned, ez: a kielégítetlen szomjúság, ez a vergődés, ez az élet értelme. — Nem vagy Pál apostol. Nem vagy Michelangelo. Nem vagy Beethoven. Érzed az alázat mélyét, mely erre a gondolatra benned feltárul? Érezned kell Géza, ahogy én érzem és milliók és milliók a szomjúság tehetetlen lázában. Látod ez... ez az alázat benned, ez felismerés, szürkeséged, semmi-voltod elfogadása, ez az életed értelme. S mégis, ha ébren fekszel az éjjel és hajnal határán, az álmatlanság idegfeszültségében egyszerre feltárul benned valami. Egy dallam, egy kép, egy gondolat. Magad se tudod. Egyszerre reszketni kezdesz a szépség előtt, lángolsz, szárnyalsz. Látod, ez a csodaszerű pillanat, melyet csak te, egyedül te élhetsz át így, ilyen erővel... ez az életed értelme. És ha másnap, már nem érted, nem tudod szavakba foglalni, mit számít az? A szavak a többi ember számára vannak. De a pillanat benned, volt, a tied. Kiemelt, fellendített. Számít az, hogy az emberek ismernek-e? Egyedül kell lenned, teljesen egyedül, hogy elérkezz a felismeréshez. El kell merülnöd a tömegben, a névtelenségben, százszor megalázva, hogy elérjen a fény. — Talán most nem is értesz, — folytatta csendesen. — Most még álmodsz. Mindnyájan álmodunk. Kapaszkodunk az álmunkba, önön életünk jelentőségébe. Egyszer majd felnyílnak szemeid. Akkor rájössz, hogy — 200 —
