Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-04-01 / 4-5. szám

ÚJ MAGYAR ÚT

Mint általában, most is az a célom, hogy egy felismert jelenségnek a lehető legegyszerűbb, úgyszólván naiv magyarázatát, s azután, — ha lehetséges, — epikus ábrázolását adjam, úgy, ahogyan például a sors jelenségével tettem valamikor “Az Istenkeresők”-ben.

Részleges dominánscserék — és olykor elég jelentősek — a magam életében is végbementek már. Ilyenkor módomban állott megfigyelnem, hogy új dominánsok febukkanása nagyjában kétféle úton történik. Az egyik ez: egy hosszú ideig lefojtott, elfelejtett, vagy gátolt, de meglévő tényező — sorstényezőnek mondtam “Az Istenkeresők”-ben — éppen szabad érvényesülésének kielégítetlensége folytán fokozatosan vagy hirtelen, de mindig rendkívüli erővel utat tör magának és érvényesül. Az elképzelésben ilyenkor egy lendületes gyorsasággal felemelkedő nagy tömeg képe jelenik meg, mintha feneketlen és sötét semmiből egy csillag jönne fel, oly környezetbe, ahol már más csillagok is ragyognak.

A másik megjelenési forma kevésbbé autonóm, de nem kevésbbé jelentős. Egy hatás — egy kívülről befelé ható erő — szinte ütésszerűen érint meg egy ember belső világában oly képet, réteget, vagy erőt, amely eleddig valamilyen oknál fogva ott szunnyadóit vagy egyéb módon volt tehetetlenségre kárhoztatva. Aki már lett életében hirtelen, fokozat és átmenettelenül szerelmes, az tudja, mire gondolok.

Más példákat is említhetek. Amidőn tizenkilenc éves koromban hozzámért Goethe hatása, átformálta, forradalmasította egész világképemet; vagy amidőn 1942-ben a Forsyte-Saga egy véletlenül felütött helyének egyetlen sora felébresztette bennem a Szentgáliakat, úgy, hogy a tizenegy esztendő óta vajúdó regényterv egyszerre valóság lett s a regény hat hét alatt lediktálhatóvá vált.

Az első forma bizonyára a rejtélyesebb s a mi szempontunkból az érdekesebb, mivel belülről és nem kívülről jön. Néha egy-egy álomban — főleg ifjabb években — törénik valami hasonló s mivel az álom a legképszerűbb tudás az élet és a lélek követelményeiről, egy a világot amúgyis képben látó magyar jól teszi, ha innen indul el.

Vannak pillanatok, amelyekben, — hogy úgy mondjam, — már kiégett dominánsok ülik el a lelket. Lehet, hogy a tudat még alig érzi a csömört, de a helyzet terméketlen volta mégis megnyilvánul. Ebben a helyzetben néha egy álom leleplezheti a szabadulást, a megújhodást elhozó dominánst, más szóval: utat mutathat. Engem már életem egy-két kátyus helyéről álmok emeltek fel. Ám ébren is érheti hasonló azt, aki “az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutott”. Ilyenkor a messziségek egy szabadító alakot küldenek, aki a meghunnyászkodó szörnyetegek közt, a lélek saját irdatlan mélységein át biztos gyámolként kivezet a fényre. A “Commedia” egyedülien emberi mélysége és hallatlan megragadó ereje éppen pszihológiai indokoltságában rejlik.

Mikor a sintrai erdőben kerestem s nem leltem régi utamat, egyszerre megmozdult mélyen bennem egy kép, egy szabadító alak képe, s az ezután következő pillanatok élménye olyan volt, mint hogyha sorozatos ködlepelékek fátyolfüggönyei egymásután felszakadnának, mire nagy mélység tűnt elő s ebből ragyogva kelt fel az új domináns.

— 154 —