Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-04-01 / 4-5. szám
Hasonló lehetett, bár nem bírom ennyire képszerűen megragadni, a sintari Pünkösdvasárnap élménye, amidőn oly soká rendezetlen és elhanyagolt vallási világképemet valósággal elborította a Szellem jelenléte s még ma is emlékszem, hogy ennek a jelenlétnek életem talán legegyensúlyosabb óráit köszönhetem. Ha képet keresnék számukra, a fény hatalmas és meleg szétáradására kellene gondolnom. Azt hiszem, most már elhagyhatom a dominánscsere szót. Nem rossz kifejezés, de mégiscsak csinált-virág. Én már elértem a magas szféráját. “A boldog az, kit nyájas istene Keggyel vezérel a saját nyomon.” Ez a nyájas isten pedig egészében a vallásos mélyrétegek irányába vezérel, amely a modern embernek bizonnyal “saját nyoma”. A “dominánscsere” igazibb, mélyebb neve “epifámia”, megnyilatkozás. “Egy eszme járványossá lesz, meghódít minden hajlamot, magához bilincseli a szenvedélyeket és új korszak kezdődik” — módja az idéztem részletben az ifjú Kemény. Történetileg s egy egész nemzet vagy kulturkör számára megragadhatóan az epifámia bizonyára egy eszmének általános, járványszerű uralmával egyértelmű. Mint egyetlen hatalom, egy egész értékrendszer jelképes-sommás összefoglalása tűnik fel az “új korszak” egén az a szellemi középpont, mely az epifániában megnyilatkozott s most mghódított minden hajlamot, magához bilincselte a szenvedélyeket. Mikor H. Orbán Clairvaux-ban felhívta a kereszténységet Jézus hazájának visszaszerzésére s a népek, mint akiket ütés ér és friss szél, álltak fel és vették fel a keresztet, akkor történt például az európai ember életében egy ilyen epifánia, — vagy ha tetszik: dominánscsere. E íme: a láthatáron tömött csoportban, “nagy jellemek” bukkannak fel — azt a benyomást keltve bennünk, hogy már készen álltak, csak várták “a szót, azt a nagy talizmánt, mely a vén földet ifjúvá teszi”, — kiket “vándormadarakként közösztön egy célra” vezetett. A másik magyarnak, ki most e sorokat róván, ezt a Kemény-idézetet kommentálja, éreznie kell, milyen ereje van e helyen a költőben felmerült képnek, s milyen ősi s meggyőző varázsa. Kemény abból a tételből indul ki, hogy nemzeteket gyakran egyoldalúságuk tesz dicsővé. Ez a mondat mindössze egy megállapítás, amely értelmünkre igen, de képzeletünkre csupán ritmikai értéke folytán hat. A következő mondatban azonban már feltör a kép s a látomás három egymásra következő fokozatban egyre konkrétabb formát ölt. “járványossá lesz” — ezt senki se látja, hogyan? “meghódít” — ez már egy egészen határozott cselekvés; “magához bilincsel” — itt pedig megfogható a valóság, meglátható a kép; másszóval: ez magyarul van. (Folytatjuk) FERDINANDY: A magyar néző — 155 —
