Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-04-01 / 4-5. szám

Szelek neki lágykenyeret bús szívemből, víg estére s vén könnyekből koccintunk az őszi ember keservére.

“Magyar levél” c versében édeskeserű érzéssel írja, hogy

a magyar mindent megálmodik, nincs rá az Égnek gondja.

így, a képzelet karjával, magyar magányával, öleli át a költő a végest és a végtelent, önmagát meggyőzve arról, hogy aki mindent megálmodhat, búbánatában is Isten kegyeltje. Több versében a népdal motívum kitűnően érvényesül. Alliterációi és asszonáncai s tiszta rímei verselő képességét éreztetik. Nem új formát kereső poéta s nagyjában nincsenek újszerű jelzői vagy metaforái, de olykor egyensúlyt követelő fantáziája megleli a kellő képet. “Isten nélkül” c. versében minden ajtón “zordbajuszú szelek” dongnék. Ha megüti a vallásos hangot, zsoltáros fennköltséggel tudja enyhíteni a szenvedést. Ritmusérzéke sohsem bizonytalan. Zsánerképei legjobb művei közé tartoznak, Hadd igazoljam ezt az állítást “Magyar húsvét” c. versével.

Tornyos templom hármas harangszóval,

Pántlikásan lobogó hegyoldal.

Aranyoltár fehéringes pappal,

Vén feszület karikázó nappal.

Fehér falu alvéggel, felvéggel,

Széles ucca széleskedvű néppel.

Kerek udvar kerek kúttal, házzal,

Szép menyecske dagadó kaláccsal.

Hangos, boros, düledező szállá,

Ragyás cigány huppogó nótája.

Suttyó legény nagy vedervei, vízvei,

Piros kislány muzsikáló szívvel.

Tarnócy Árpád kimondottan lírai természet. Ha akarna sem tudna személytelen lenni. Nyelve ösztönös magyar nyelv, amely mentes az idegen környezet hatásától. Esetről-esetre a díszes és díszítő kifejezésekre hajlik, valószínűleg abból a felfogásból kiindulva, hogy a vers a bánat ünnepe s ennek megfelelő öltözetben, kell megjelennie a nyilvánosság előtt. Prózájában, karcolataiban Mikszáth Kálmán módján anekdótás és humoros; ám költészetben, akár a hajnalpírról ír, akár a holdas vagy csillagos estéről, a kalárisról vagy a bojtárról, a szerelemről, asszonyi problémákról vagy a barátságról, a múltról vagy a jelenről, a humor legfeljebb fojtott hangon jelentkezik, alig-alig észrevehetően. Költészete a magyar mezők illatára s a mezőkövesdi kézimunkára is emlékeztet bennünket, a magyar falvak érzelmesen átélt kedvességére vagy arra a gavalléros érzékenységre, amely megnyilatkozásában nem titkolja el a “belső embert.” “A vadvirágos ember” c. versében Tarnócy így énekel:

REMÉNYI: Tamócy Árpád

— 147 —