Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-04-01 / 4-5. szám

Testvéreim, didergő bús fák, valahol örök a pálma s mi itt várunk repeső szívvel az első barackvirágra.

Ránk jár a fagy, vad szelek ráznak s meghalunk minden télen, hogy ez a vágy, egyperces öröm, újra és újra elérjen.

Nincs egyebünk, mint a madárfütty és néhány sóhajnyi emlék, de pálmának, daltalan gőgnek, mi búsak, dehogy is mennénk.

Elég nekünk, ha Boldogasszony szívére tűzi virágunk.

Testvéreim, didergő bús fák, mi ezért, ezért virágzunk.

Tarnócy olykor rátarti, de sohsem hetyke; olykor fittyet hány a világnak, de sohsem annak, amelyben az emberségesség szelleme szólal meg. Olyik költeménye mintha játékos könnyedséggel íródott volna. “Genezis” c. verse erre jó példa.

Friss szélben játszik a Vers ragyogózöld tavaszi selymen.

Ma reggel zokogta ki megáldott lelkem.

Ártatlan, könnyes öröm, amilyen a húsvéti bárány.

Az éjjel még itt sírt, fájt a szivem táján.

És még ma kedvese lesz a vén, züllött gitáros holdnak.

Aztán szeretheti már akárki holnap.

Vannak megkapóan őszinte vallomásai. “Az Élet szegélye” c. versében tudni szeretné, hogy “mi zúg a szélben, a hold sugára mért deres?” Neki fontosak ezek a kérdések, a megrímelt igézetek és szomorúságok. Fontos e romantikus poétának számot vetni öreg szívével, ekként énekelve:

Ha csak egyszer eljön hozzám a Jóisten vendégségbe, soha se járt még a földön ilyen úri tisztességbe.

Gyújtok néki szép világot hervadozó őszi lombból, őszi sorsra söpört drága bánatokból, fájdalomból.

ÚJ MAGYAR ÚT

— 146 —