Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-04-01 / 4-5. szám
REMÉNYI JÓZSEF Tarnócy Árpád Valahol egyszer süvegemről a gyöngybokréta elveszett s azóta járom a világot és más bokrétát keresek. Esztendőkkel azelőtt jelent meg Tarnócy Árpád “Éneklő Hajnalok” c. verseskötete, amely az amerikai magyarok sorában rokonszenves, sőt bizonyos körökben lelkes visszhangot keltett. Az újvilág magyar szellemi földjén sohsem volt bő termés, ami főként a bevándorlók egyéni s kollektiv lélektanának tudható be. De Tarnócy Árpád kötete nemcsak ilyen vonatkozásban érdemel a szokottnál nagyobb figyelmet, hanem komoly költői értéke alapján, amiről egyébként újabb versei is tanúskodnak. Holmi leereszkedő jóakarattal a hazai sajtó is megemlékezett a kötetről.' Az egyik budapesti folyóiratban a költőt “népies”-nek nevezték alighanem azzal a logikával, hogy az Amerikába vándorolt magyarok légkörében jelentkező költőre csakis ez a jelző alkalmazható. Lehet, hogy a költemények a “kritikust” zavarba hozták; nem tudta miként osztályozza őket. Azóta persze tragikusan megváltozott a magyar fátum időjárása s nemcsak “népies” poéták írnak magyarul a glóbus öt táján. Az élet eseményei sokkal váratlanabbak és kiszámíthatatlanabbak, semhogy az olcsó általánosításra ne cáfolnának rá. Tarnócy Árpád évtizedek óta Amerikában él, de nem szokványos értelemben vett “amerikai magyar költő”. Nem az amerikai magyar sors költészetének “leitmotiv”-ja. Kétségtelen, hogy az itteni tapasztalatok hatottak rá s nem egy esetben megkívánták a költői hangot; kétségtelen az is, hogy palóc múltja olyan nyelvvel ajándékozta meg, amellyel a múlttól eltérő élményeit is, regionálista és nem provinciális hangsúlyozással, egyszerű vagy pompázó magyar nyelven formába önthette. Ám költészetének lényege mégsem az amerikai magyar környezetre vezethető vissza, hanem romantikus természetére, amely művészi alkatában aligha lett volna más az amerikai magyar környezettől eltérő keretekben. Semmiesetre sem “avant-garde” költő jó és rossz értelemben, nem következetesen és következetlenül “időszerű” (noha csomó alkalmi verset írt). Tarnócy legsikerültebb verseiben az “időtlen valóság”, a lírailag átélt változatlan jelenségek költője. Az a körülmény, hogy a hold túlgyakran visszatér verseiben, nem szól költői jelentősége ellen, bár megszűkíti mondanivalóját. Más a hollywoodi hold és más Tarnócy holdja. Köze van szívéhez, amely “szelíd, mint szép gyümölcsoltó májuséjen az újhold”. Paul Valéry, a “tudatos” költő egy helyt megjegyzi: “Hogyha a dolgokat szeretettel és megértéssel nézzük, jelentéktelenségükbe is életet varázsolunk.” Voltaképpen minden igazi költőnek — esetleges cinikus álarca ellenére, amellyel a cinikus világ ellen védekezik — ilyen a — 144 —
