Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-02-01 / 2-3. szám
nem igazi urak, se nem parasztok, polgárok még kevésbbé!” Én aztán megválaszoltam ezt a kérdést: “Mi művészek vagyunk!” Élet- és világszemléletünk feltétlenül ebbe a körbe utal valamennyiünket. Az, amit létrehozunk, nem tisztán művészi, vagy legalább is elég ritkán az. Ez a művészet gyakran csak bűvészet, néha dilettántizmus és úgyszólván mindig rögtönzés. Sokszor kihagyó ritmus, töredékes és kapkodó; jellemző rá az energiák gondtalan pazarlása, az elmélyedés hiánya és csaknem teljes eredménytelenség. A commedia dell'arte városról városra húzó szegény csepűrágójának könnyfakasztó és ágrólszakadt figurája ennek a sorsnak teljesértékű szimbóluma. A vándorkomédiás ős mítosza igen sokáig a Ferdinandy-önismeret utolsó állomásának tűnt. Csak későn, 1945-ben, a sorsforduló évében, Sintra bűvös hegyén, elképzelhetetlen, képtelen magányban, midőn már tudván tudtam, hogy hazám és nemzetségem, osztozván egymás iszonyú sorsában, Buda és Abaújvár romjai alá temetkezett, merült fel előttem egy Apám és Anyám családjáról írt genealógiai tanulmányom befejezéseképen, a “Ferdinandyság” igazi lényege. A színészettől csak egy lépést kell tenni, egy lépést a mély felé: a színészség ősi szent magva, történeti eredete felé, — s máris fölmerül a színészség papi lényege. S egy a maga és népe múltja fölé, mint valami varázskút fölé hajló család elemzésében csak egy lépést kell tenni a történésztől a történészség ősi eredete felé, hogy megint csak oda jussunk, hozzá, a paphoz, az elragadott őssámánhoz, az ősi váteszhez, akiben létreéled az “ősi idő”, a múlt. íme a sintrai sorok: “Was in der besprochenen Sippe in so vielen Faellen hervorbrechend, mit einer eigentümlichen Hartnaeckigkeit im Laufe der Generationen zur Verwirklichung strebt: die Urnötigung ein Dichter oder ein Weise zu werden, — ist Urbild, das hier in einer ganz speziellen geistigen, sozialen und biologischen Umgebung — man könnte hier einfach das wort ‘historisch’ gebrauchen — , zum grossen Mythos zweier Menschengruppen ward. Es ist die Urvorstellung vom Priester, vom Magier, der das Zukünftige deutet und das Vergangene kennt.” n. Amit itt elmondtam, az egész őskeresés a messzi és sosemlátott Délen, bizonyára romantika, s akik ekként álmodnak ősöket maguknak, azok kétséget kizáró módon romantikus emberek. A romanticizmusról van Spenglemek egy költői szépségű definíciója, vagy inkább hasonlata. Ebben a romantikát egy alkonyi kép tündéri színeiben pillantja meg. S ez alkonyaiban az, aki dúdolva halad az éj felé, visszaemlékezik hajnali lobogású álmaira. A romantikus ember féllábbal mindig ebben az emlék- és álomvalóságban él. Ezért hat sokszor olyan régiesnek, de mindig kissé idegennek, elvonatkozottnak egy “modern” környezetben. “Ferdinandy: az a régiarcú ember” — mondotta rólam egy kilencéves portugál kisleány. A mi “régi” voltunk — a romantikus ember “régiessége” (s egyelőre ne keressünk ennek a szónak mélyebben fekvő magyarázatot a romanticizmus történeti rétegénél) — mindenesetre sokkal több, mint egy költői kép. ÚJ MAGYAR ÚT — 112 —
