Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-02-01 / 2-3. szám

A lélekkutatás legjobb úton van ahhoz, hogy egy szép napon megértse és megmagyarázza ezt a típust. Bennünk nem egyébről van és volt szó, mint bizonyos régi lélekállapotnak konzerválódásáról, amely kisebb fokban, mint a Ferdinandyakra, voltaképen az egész magyarságra is jellemző.

S itt igen nagy kitérőt kell tennünk, hogy a későbbiekben világosan álljon előttünk a magyar létezés legsajátságosabb tényezője: az “archaikus pszihé”, amely énünket, mint az Alvilág folyója, a végzet szoros gyűrűjébe zárja. S e gyűrű: határunk s várunk, — nemcsak börtön, bástya is.

Nem csupán történeti, hanem biológiai tapasztalás is a nemzetek vagy a kultúrák életében jelentékeny szellemek hirtelen, csoportszerű feltűnése egy rövid, egy vagy két nemzedékre kiterjedő időszakaszon belül. Széllé mi jellegük lényege sem elébb sem utóbb fel nem található. A legszokásosabb példa erre az olasz Reneszánsz; de gondolhatunk azon egészen nagy formátumú politikusok csoportjára is, akik Sulla és Augustus közt — köztük maga Caesar — a Római Császárságot létrehozták volt. Végül ilyen szellemek rajszerű fellépésének volt köszönhető a portugál Felfedezés csakúgy, mint a múltszázadi ú. n. magyar Reformkorszak.

Kemény Zsigmond ifjúkori Camoes-regényében, az “Élet és ábránd”ban, van egy igen sajátságos részlet, amely a fentérintett jelenséget

megkapó megkapó tömörséggel foglalja össze. Ez a részlet így szól:

“Nemzetek gyakran egyoldalúság által lesznek dicsővé.

“Egy eszme járványossá lesz, meghódít minden hajlamot, magához bilincseli a szenvedélyeket és új korszak kezdődik.

“Ekkor a láthatáron tömött csoportban nagy jellemek tűnnek fel, kiket vándormadarakként közösztön egy célra vezet. Előttük és utánuk puszta az ég.

u

“Egy század telt el vállalatokkal, mikről addig szó nem volt. Mit a vágy egybealkotott, kiszínezett a remény, sajátul követelt a vas-akarat — ha fölötte botor, ha kiváltán regényes volt — megszerző a sokszeszélyű sors.

“De az ember természetében nem fekszik a szünteleni rajongás, az örökös kockajáték önjövendőjével.

“Egy néptestet lázas vérkeringésben állandóan tartani nem lehet.

“Csakhamar nedvalkat szerint külön válnak az egyének; néhánynál feszültség, soknál eltompulás következik s kifejlődik azon közállapotú jellem, mely elv- és szenvedélytelenül tapad a jelenhez; piócaként függ a pillanaton, hogy belőle táplálékot szívjon; fájdalmatlan és önös; vannak indulatai szenvedély, törrekvései nagyszerű cél nélkül; nevezetes leend úgyszólván önkéntelenül, becsültetik és tiszteletben él ok és tények nélkül.”

Kemény idézetem sorai nemcsak szimbolikus összefoglalása az említett jelenségnek, hanem valójában egy nagy jövendölés is. Az ifjú Kemény, jóllehet Portugáliáról beszél, mesterien jellemezte saját nemzedékének helyzetét és szándékát; nemcsak: hanem megsejtette az ellankadás és ellaposodás óhatlan veszélyét, mely akkor még valahol a reformkorszak láthatatlan mélységeiben rejtezkedett. Saját sorsa is ez az ellankadás volt: elborult elmével pusztult el, mint oly sokan nagy nemzedékéből, s éppen a legnagyobbak: Széchenyi és Vörösmarty. (Folytatjuk.)

FERDINANDY: A magyar néző

— 113 —