Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-11-01 / 11-12. szám
KÖNYVSZEMLE tásához, s hogy előmozdítsa a tudomány íejlődését a béke és haladás, s a népek baráti együttműködése felé. E rövid összefoglaló után a Magyarország területén jelenleg embertannal foglalkozó intézményeket, múzeumokat és tudományos társaságokat sorolja fel Count (245-246.1.). Idevonatkozó értesüléseit — őszinte meglepetésünkre — Dr. Weil Emil volt washingtoni magyar követtől szerezte. Jellemző erre a “tájékoztatásra”, hogy a kultúrintézmények felsorolásánál a pécsi egyetemről említés sem történik. Igen szomorú tény az is, hogy múzeumaink közül mindössze három budapestit említ meg a szerző. Nincs tudomása sem a többi fővárosi, sem a vidéki gyűjteményekről. Felületessége, vagy tájékozatlansága, szinte ámulatba ejt bennünket. Míg a 16,000. lakost számláló burgenlandi tartományi székhely: Kismaton (Eisenstadt) múzeumáról 26 sort találunk az útmutató más részében (227.1), addig olyan városok, mint Szeged, Debrecen, Pécs, stb. meg sincsenek említve. A magyar antropológiával foglalkozó tudományos társulatok közül is csak hat budapesti szerepel a tájékoztatóban. Mindössze ennyit tud meg ebből — a különben egészen kiváló cikkeket tartalmazó — nemzetközi útmutatóból Magyarországra vonatkozóan a tudományos világ. A mulasztások és tévedések egyik oka az, hogy a szerző valószínűleg nem tud magyarul és így adatait angolnyelvű szakmunkákból gyűjthette össze. Másrészt az Acta propagandaízű bevezetőjével szemben nem alkalmazott megfelelő tudományos kritikát. A szovjet szellemű magyar követségtől kapott hiányos jegyzéket nem egészítette ki a modern angol munkák idevágó adataival. A “World of Learning” (Europa Publications Ltd., London) 1952. évi kiadása például nem kevesebb, mint 52 magyar vidéki múzeumot sorol fel (420-421.1.), s a 423-424. oldalon a pécsi egyetemet is ismerteti, megemlítve, hogy ezt először már 1367-ben alapították. Az “International Directory of Anthropologists” 1950-ben megjelent harmadik kiadása (Washington, D. C., Editor: M. S. Herskovits) több ma élő magyar antropológus működésével foglalkozott. Az “Universities Of The Outside U. S. A.” (Washington, D. C., 1950. Editor: M. M. Chambers) a magyar egyetemekről, így a pécsiről is, részletes ismertetést közölt. Mindezek megfelelő kiértékelése hiányzik az útmutatóban. Ezenkívül teljesen figyelmen kívül hagyta Count a modern magyar régészet és néprajz világszerte elismert eredményeit. Abban, hogy a XIX. század magyarságát a románok és horvátok elnyomásával vádolja meg, az Egyesült Államokban nagy sikert elért kisantant propaganda hatása alatt áll. A románság történetét — úgy látszik — annyira kevéssé ismeri, hogy az erdélyi és havasföldi románság között nem tesz különbséget s így minden alap nélkül a teljes románság egykori üldözésért teszi felelőssé a magyarságot. Arról sincs tudomása, hogy a horvátokhoz való viszonyunkat 1868. óta külön kiegyezés szabályozta, amelyet mindkét parlament elfogadott. Az “Acta” megállapításainak idézésével — valószínűleg akarata ellenére — sokkal kedvezőbb színben tűntette fel a magyar antropológia jelenlegi helyzetét, mint ahogy a legutóbbi (1945. utáni) évek kultúrális fejlődése példa nélkül áll az ország történetében. Nem tagadjuk, hogy — 503 —
