Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-01-01 / 1-2. szám

Márpedig szerzőnk gondolkodásában van egy eszmei korlát, melyet nem tud vagy nem akar átlépni, egy apodiktikusnak vélt igazság, melynél fogva rendíthetetlenül hiszi, hogy az ipari tőkét a magántulajdon szentsége védi s az egyéni vállalkozás szabadságát minden körülmények közt meg kell óvni. Mintha nem vette volna tudomásul az utóbbi évtizedek tényleges gazdasági fejlődését, melynek során az államhatalom még a legkonzervatívabb országokban is sokszor és sokfélekép ütött rést e szentségen és szabadságon. Ezért nem fogadható némi kétkedés nélkül az olyan elgondolás, mely elsőrendű teendőnek a kommunizmus letörése után a tulajdoni renden esett dúrva erőszak maradéktalan jóvátételét tekinti, holott még az egyéni kezdeményezés megbecsülőinek szemében is a jövőre nézve ennél jóval többről: a szabad vállalkozásnak individuálista haszonelvén alapuló gazdasági rend működési hibáinak tervszerű és célzatos kiküszöböléséről van szó.

De lássuk előbb, mint vagyunk a kiinduló pontul választott egyes alapelvekkel.

a) Nagyon helyes az, amit a szerző a környezettel való összhang szükségességéről mond. Mit ért azonban környezeten? Európát magát vagy egy szűkebb tájegységet? Ha az előbbire gondol, nem volna szabad megfeledkeznie arról, hogy a kontinens minden szabad országának szakszervezeti mozgalma a tőke mindenhatóságának korlátozását s a gazdálkodásnak közellenőrzés alá helyezését sürgeti s ez ellenőrzésben magának is jelentős szerepet követel. Ha pedig csupán az Oroszország és Németország közé ékelt kelet-középeurópai sávra céloz, úgy véli-e, hogy ezen a területen a gyarmati módszerekkel alkalmazott államkapitalizmus kényszerzubbonyának eltávolítása után a munkásságból teljesen kiirtható lesz az a régibb keletű igénye, hogy a termelésben ne a gépi berendezéssel és nyersanyaggal egysorban kezelhető egyszerű költségtényezőnek tekintsék, hanem mint egyenértékű fél szólhasson bele a vállalat ügyeibe, mellyel a sorsa össze van kötve. Ha netalán, — amit nincs okom feltételezni róla, — olyan politikai állam-vezetés lebegne a szemei előtt, mely ez igénynek esetleg minden áron való kiküszöbölésére is vállalkoznék, akkor ez nemcsak az új ipari rend társadalmi gyökértelenségét, hanem egyúttal a demokratikus fejlődésnek adott újabb kegyelemdöfést is jelentené. Egyébként az is feleletre vár, hogy tőlünk keletre milyen rend alakul majd ki. Feltehető-e egyáltalán, hogy a mai rendszer bukásával ott a liberális gazdasági rend intézményeihez való visszakanyarodás következzék be? Ez szinte ki van zárva. Akkor pedig a kollektív gazdálkodás valamilyen javított kiadásának a puszta fennállása is a közlekedő edények törvényénél fogva elkerülhetetlen nyomást fog gyakorolni a szomszédságában élő népek viszonyaira és gondolkodására. Épp ezért az új rendnek, hacsak nem akar új szociális feszültségek csírájával indulni neki a jövőnek, a legmesszebbmenően számolnia kell az addig elhanyagolt rétegek gazdasági emancipációjának a követelményeivel. Ez pedig nem történhetik meg a gazdasági életnek nyilvános ellenőrzése és közületi befolyásolása nélkül. Annál kevésbbé, mivel az erre irányuló fejlődés a vasfüggönyön innen is erős léptekkel haladt előre. Hogy csak a legközelebbi nyugati szomszédunknál maradjunk, Ausztriában pl. a nacionalizált iparvállalatok az ország ipari össztermelésének és munkáslétszámának kb. a negyedrészét képviselik.

HAJNÓCZY: A magyar ipar új rendje

— 51 —