Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-11-01 / 11-12. szám

Olyan lélekzetelállító élmény, mintha hírtelenében Földünk torpanna meg, egy végső szétesés előtt. De ez csak néhány pillanat. Elég arra, hogy még egyszer kápráztató felvillanással megmutassa az élet utolsó tanúját: a szigetet és két lakóját. De már ebben az utolsó percben kezdődik a végítélet; a forró poklot a jeges pokol váltja fel: az újra meginduló forgás irányt vált, most már a szívó erő van uralmon. Még utoljára felzeng az Alkotó diadalmas kürtje, a szétporlasztott világot egybeharsonázza, ott állanak a sziget közepén a tónál, mind, a sziget madarai és mókusai, s az utolsó emberpár: a királyfi és a pór, s a centripetális erő iszonyú hatalommal belévágja mindegyiküket a tóba, amely, immár, elnyeli a világot, az emberek és állatok után beléomolnak a partok, a föld, a sziklák, a fák és bokrok, sí végül már nem lévén a szigetből sem semmi, a tó magába nyeli a kívülső vitet, a tengert, s most már minden, minden csak lúgos, habzó, emésztő lé.

Saymussal való megállapodásom értelmében néhány hónapig nem jelentkeztem nála; lehet, hogy a “Sziget” megírása után pihenésre is vágyott. De előbb-utóbb mégis csak el kellett érkeznie találkozásunk pillanatának, bárhogyan rettegtem is tőle. Minden igyekezetemmel azon volam, hogy viszonyunk válságossá ne váljék. A “Sziget”-et, — mint mondani szokás, — elsűlyesztettem volt íróasztalom fiókjába. Most, hogy megjelentem gazdám előtt, nem kellett — és nem is volt szabad, — számot adnom erről, amint ez megállapodásunkból folyt. Ha másként cselekszem, veszélybe sodrom Saymus nagy kísérletének sikerét: így érthető, hogy még ezt a rendkívüli esetet sem tekinthettem, bármi kényelmes lett volna is, egyszerűen vis major-nak, amellyel egyoldalúan törvényt bonthatok. Azt lehetne hinni, hogy titkári szerepem viszonylag még kényelmes is volt most: hiszen ezúttal nem egy tudást kellett eltitkolnom Saymus előtt, hanem, ha úgy tetszik, egy csínytevést, — ami sokkal emberibb dolog. Ez így is lett volna, ha nem éppen a “Sziget”-ről lett volna szó, hanem, mondjuk, egy más művet sikkasztottam volna el, merő színvonalbeli okokból, vagyis ilyen meggondolásból. Csakhogy a “Sziget” tartalma egészen különösen kényelmetlen helyzetbe hozntt, s valóban, Saymus, talán hogy könnyítsen rajtam, még az addiginál is zárkózottabbá lett, viszonyunkat egyre űzletiesebbé alakította.

Ez az oka annak is, hogy működéséről ettől az időtől fogva úgyszólván semmi közölni valóm nincs. Ne tévesszük szem elől, hogy maga az egész helyzet, a Saymushoz való viszonyom, amely a kívülálló számára önmagában is elég különösséget és így érdekességet is foglalt volna magába, számomra már egészen megszokottá lett, s ez tetszett mindinkább természetesnek is.

Munkámat továbbra is úgy végeztem, mint addig. Ebből a merevségből azonban nem volna helyes bármiféle elhidegülésre is következtetni. A mi viszonyunk adott volt, — ahogyan a szerzés tisztázza és szabályozza, előre és egyszersmindenkorra a kolostor életét, lakóinak egymásközti, a feljebbvalókkal, valamint Istennel való viszonyát. Mindezt sokkal jobban megbolygatná egy kívülről érkező újítás, mint bármely szerzetesnek magán-válsága, még ha ez az illetőben akár fellázadásig is fejlődik.

KÖRÖNDI: A sziget

— 497 —