Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-11-01 / 11-12. szám
ÚJ MAGYAR ÚT De a mi viszonylatunkban még ilyesmiről sem leheti szó. Sőt, azt kell hinnem, Saymus érzelmei irányomban soha még csak meg sem inogtak. Utolsó írásából következtetek erre. Ezt egy borítékban adta át, s úgy sejtettem, valami rövidebb elbeszélést tartalmazhat. De ha sejtettem volna is, hogy írói végrendeletét nyújtja át, akkor sem járhattam volna el másként a megszokottnál. Hazaérve, minthogy aznap a Szigeten vacsoráztam Saymusszal, azonnal felbontottam. “Kedves, jó Barátom!” — így kezdődött. Ez volt a legbizalmasabb megszólítás, amelyre valaha is érdemesített Saymus. Azonnal éreztem, hogy valami rendkívüli közlendője van. Nem annyira azért, mert kapcsolatunk feleslegessé tette ati érintkezésnek ezt a módját, s így önkénytelenül is ünnepélyesen hatott, s tudhattam, hogy Saymus ilyet nem meggondolatlanságból tesz, — nem, hanem éppen a hatásra számítva. így azonnal felvillant bennem levele tartalmának lényege. Mégis, szinte rémült) izgalommal olvastam sorait; bevallom, eddig sohasem mertem Saymus pályáját végigsejteni: azt hogy Saymus, aki minden tervét oly aprólékossággal elgondolta és fegyelmezetten végrehajtotta — nyílván megszabta munkájának végét is. Levele nem hatalmaz fel arra, hogy ismertessem. Midőn elolvastam, sokáig meredtem magam elé, s egy francia tudós jutott eszembe, aki valamikor, nagyon régen, egy életien át dolgozott élete művén. Testre nem volt az sok: midőn már szinte a végére ért, akkor is csupán vagy száz lap volt. De ezt a száz lapot negyven esztendő kutatásának munkája hozta létre, s erőfeszítése mellett! szegényes szobájában nem virrasztott mellette senki, csak egy öreg kandúr. S a macska egyszer felrúgta a tudós lámpását, az öregember munkája egy szempillantás alatt a lángok martaléka lett. S az öreg tudós nem átkozódott, nem sírt, csak nézett maga elé, simogatta a vén kandúr fejét, s vígaszalta a dörgölőző, doromboló állatot: No, jól van kis cica, jól van, nincs már semmi baj... Saymus leveléből csak egy mondat ismertetésére van jogom. Nem tudja, — írja, — munkájából mi, mennyi, s vájjon egyáltalában látott-e valami is napvilágot; az utóbbi két esztendőben nem írt, ezt az időt arra szánta, hogy gondolatban (mert hiszen műveiről nem készített másolatot,) átfussa s javítgassa. Úgy érzi, hogy mindabból, amit eddig alkotott, számára már csupán egyetlen könyvének egy jelenete kedves, pontosabban annak egy mondata: “Legyetek jók.” Azt látja helyesnek, hogy csupán ezt a mondatot “tartsam meg” — , így fejezte ki, az ő szavait idézem. Bárhogyan érzik is, hogy ő maga sem képes szándékának végrehajtási módját, azaz kivitelét elképzelni, — az utasítás félreérthetetlen. Helyzetem visszás, tudom. Saymus műveinek gyűjteményes kiadására készülnek éppen, s a világ minden kulturnyelvére lefordítva hirdetik nevét művei. Hogy lehet mindezt elpusztítani, sőt meg nem történtté tenni? E kérdés nem is vár választ. Az én kötelességem csupán annyi, hogy nyilvánosságra hozzam: ennyi, nem több, e két szó az, amit Saymus művéből; vállal. Hogy e döntése fintor-e csupán, vagy több: nem az én tisztem eldönteni, s ha ilyenre vállalkoznék, minden jóízlésű ember joggal — 498 —
