Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-11-01 / 11-12. szám
ÚJ MAGYAR ÚT fel az alól, hogy mindent elmondjak, amit csak tudok, s ami az eset megvilágításában segítségül lehet. S a “Sziget”-et etekintetben fontos támpontnak hiszem. Részletesebb ismertetésére ma már kevesebb jogom volna, mint tíz évvel ezelőtt, éppen Saymus rendelkezése értelmében, — de a legszükségesebbek fölfedésétől nem zárkózhatom el. Talán nem rémlik ellentmondásnak, ha azt állítom, hogy ezt a kétségkívül dilettáns művet tartom Saymus legegységesebb és legegyenletesebb írásának. Sőt: egy olyan jelzőt bátorkodom használni, amely pedig, így, egyszavas bírálatképpen egyetlen más műve mellett sem állhatna meg. Nos, ez a könyv: szép! Félelmetesen szép. Olyannyira, hogy midőn legépeltem (annak ellenére, hogy már akkor eltökéltem, nem teszem közzé,) midőn fejezetről-fejezetre haladva görnyedtem a munka fölé, kedvem támadt, hogy a középkori másolók módjára odaírjam az elejére: olvassák szívesen, mert igen szép! Igazi mese volt és Szín líra. Világa másképpen volt képzelt világ, mint az ismeretes saymusi világ. A szerencsétlen, árva, utolsó királyfi úgy kormányozta egyetlen alattvalóját, ahogyan egy kétségbeesett isten kormányozza a rendelkezésére maradt utolsó embert: akit megvert a sors minden csapásával, nyomorúsággal, magánnyal, nyavalyákkal, és ráadásul siket-néma: már meg sem értheti vele magát többé, a hiábavaló teremtés munkáját sem sirathatja el vele együtt. Ebben a munkában még valami formai hit is megmutatkozott: s ez — nagyon is nem Saymus volt. Aki egyéb munkáját nem ismeri, azt olvashatná ki belőle, hogy Saymus csupán azért nem volt hívő, mert ő maga nem lehetett isten, szóval: lényegileg féltékenységből; de az igazi Saymus ismeretében ilyen gyanú nevetséges. Mondom, ebben a műben olyan erők dolgoztak, amelyek kívül álltak hatalma körén. Saymus általában kínlódva, nehezen dolgozott: e felől semmi kétsége nem lehet senkinek, aki alaposabban tanulmányozta írásait. És hogy ebbőlfolyóan veríték helyett csupán erő, néha egészen döbbenetes erő áradt munkájából, azt Saymus megfontolt gazdálkodásának tudhatjuk be. Sohasem vállalkozott erejét meghaladó munkára; az olvasó mindig azt érezte, Saymus ennél sokkal nehezebb súly felemelésére is képes volna, de ezt nem akarja. Efc az állandóan a háttérben érezhető fölösleg, mondhatni: tartalék, tette Saymus alakjait és helyzeteit megdönthetienné, hőseit olyan vértezetté, hogy megtámadásuk kísérlete is esztelenségnek tetszett. Habár mindig kínosan tiszta, egyetlen törlés és javítás nélküli kéziratot kaptam Saymustól, mindig úgy éreztem, hogy ez a végső megfogalmazás számtalan gyötrő kísérlet, sokszori átírás eredménye. A “Sziget” ebben is különbözött. Szinte bizonyosra veszem, hogy egyvégtében írta, első betűjétől az utolsóig, sőt, jó okkal gyanítom azt is, hogy a nekem átadott kézirat az első és egyszersmind végleges fogalmazvány volt. Saymus ebben a munkájában kétségtelenül rendes erejét meghaladót alkotott. Ez a műve, — különösen a vége felé közeledve, — egyre inkább örvénylik: egy iszonyú taszító erő porlasztva szórja ázét világát, a körön kívüli űr felé dobálva minden alkotó elemét: tájat, embert, lelkeket. De az utolsó pillanatban ráhull mindenre egy roppant fék, a forgó világ mozdulatlanságba dermed. — 496 —
