Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-11-01 / 11-12. szám

KÖRÖNDI: A sziget

vetné szememre, hogy eljárásom — egy élő és lezáratlan mű ex cathedra méltatásával a hagyományok ellen vétettem, — mentségemre szóljon, hogy jobb meggyőződésem ellen tettem, — nem mintha Saymus műve lett volna méltatlan rá, hanem a mostani írásomból kitűnő okokból.

Csupán hitelem kedvéért említem meg, hogy van tudomásom bizonyos pletykákról, amelyek még a legutóbbi időkben is keringtek a Saymus “személység” tárgyában, de ezek éle már igen csorba volt, másrészt pedig már Saymus létezésének lehetőségét nem merték kereken megtagadni, nekem pedig afféle meghatározatlan rangot juttattak, amilyen például a fordítóknak szokott kijárni. Úgy érzem tehát, erről az oldalról Saymust már nem érheti sérelem, legrosszabb esetben is csak a különc bélyegét ütik rá, ez pedig már, ha az üres levegőt találja csak, legalább kárt nem tesz.

Egy emberöltő folyamán sokszázszor voltam Saymussal együtt. Ilyenkor néha átvillant rajtam: hát valóban egy szemernyi hiúság sem volna ebben az emberben?! Számos író írt álnéven már, — de amit Saymus tesz, mégiscsak más. Szétválasztja az embert és művét, vagyis olyat tesz, amely más ázámára a teljes megértést is lehetetlenné tenné. Igaz, ez rá nem vonatkozik. És mégis: valami még mindig homályban maradt, a hibátlan oksági építkezés ellenére, s a műveiből nyert bizonyságok dacára. Gyakran elővettem és olvasgattam Saymus régebbi írásait, felépítettem az ő saját irodalomtörténetét, vigyáztam fejlődését és kutattam szabályosságait. Hiába, ezek mind inkább csak távolabb vittek a megismerésétől. Hiányzó ismeretei helyét kitöltötte annak gyümölcse, hogy kereskedő éveinek világjárása a tájékozódás célját is szolgálta. Saymus mindent tudott, pontosabban: megtudott, amire munkájában szüksége volt. Kevesen látták mezítelenebből az embert, mint ő, s ennek az embernek akárcsak egy csontjából is képes volt újjáalkotni az ismeretlent, ahogyan a tudósok teszik az ősállatokkal. Csakhogy Saymus éppenséggel nem volt tudós; s a doctüs poétának is éppen az ellentéte volt. Azt sem lehet állítani, hogy képzelő tehetsége segítségével alkotott. Amint több alapos Saymus-tanulmányból is ismeretes, és szinte közhely már: Saymus szókincse és képállománya szembetűnően szegényes, a kifejezésnek ílymérvű fogyatékossága pedig a semmiből való alkotást szinte kiteárja, — hiszen az ember nem képes lényegesen többet elgondolni sem, mint amennyit kifejezni képes. Megoldásért tapogatóztam ebbe az irányba is: már első könyvében feltűnt nekem, hogy ez a munka mennyire nélkülözi az első művek szokásos hibáit. “A bekerített ház” szinte fukar; Saymus nemcsak hogy nem akart benne mindent kiadni, ami felgyűlt benne a megírásig, ellenkezőleg, az az ember érzése, hogy a szerző éppenséggel lényegesen többet tud hőseiről, mint amennyit elárul az olvasónak; gondolataik, indítékaik, tetteik egy részét elhallgatja, tudva és akarva, szemérmességből. Ha Saymus dillettáns lett volna, mindennek, természetesen, semmi jelentőséget sem lehetne tulajdonítani. A dilettáns egyszerűen nekiesik a papirosnak, és sodortatja magát, élteti hőseit, rájuk hagyja sorsukat, engedi, hogy cselekménye önmagát fejlessze, s a hősök birkózzanak meg maguk kérdéseikkel, úgy, ahogyan éppen tudnak. De Saymus átlátott mindent, műve birtoka volt, úgy, mint szigete, fölülről és megfontoltan irányított mindent: alkotó volt,

— 493 —