Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-11-01 / 11-12. szám
ÚJ MAGYAR ÚT munkája a teremtő tevékenységéhez hasonlatos, s abból, amit ő hívott életre egy porszemnyi nem veszhetett el az ő tudta és akarata nélkül. Cenzúráját nem irányíthatta hát más, mint az alkotó szemérme. Ez a minden eddigi tapasztalatot fölülmúló emelkedettség, bevallom, elméletnek tetszetős volt, de magam is túlzottnak tartottam. S hogy mégiscsak ezzel a feltevéssel jártam legközelebb a valósághoz, Saymus utolsó intézkedése megintcsak mintha bizonyítaná. Amint említettem, harminc esztendőnkről nincs sok mondanivalóm; legfeljebb olyan apróságok lehetnének, amelyek inkább holmi színésznők szakácsnőinek emlékirataiban szokásosak. Saymus szorosabb értelemben vett magánélete műve szempontjából közömbös, tehát tanulmányának tárgya nem lehet. Saymus egyébként is Szűkszavú volt, — ha ugyan egy példából észszerű ilyen következtetést levonni: ugyanis, amint láttuk, írói működésének kezdetiétől számítva, kívülem mással nem beszélt, — s hogy emberek közt élve magatartása milyen lett volna, — e kérdés csak merő feltevéseket eredményezhet. Egyetlen egy megjegyzését említem csupán, minthogy ez némi fényt vethet írói magatartására is. Egyszer, utazásairól szólván, mosolygó pártolással idézte fel egy festő barátja elvét: ez a festő csúnyácska felesége iránti tapintatból, sohasem festette különösebben szépnek nőalakjait. — Nem tudom, nem gondoltam át, de annak hangsúlyozásával, hogy e megfigyelésem talán rendkívüli módon útbaigazító lehet, egyben helyes óvatosságra is intenem a túlzásokra és hirtelenségre hajlamos kutatókat. Ezek a lapok nem alkalmasak arra, hogy Saymus írói értékelésére bővebben kitérjek. Ezt, nagyjából, egyetemi előadásaimban megtettem már, s ezek könyvalakú közreadásával a saymusi művet kutató munka rámeső részét, jó lelkiismerettel, bevégzettnek is tekinthetem. Csupán egy művéről kell itt megemlékeznem. Ezt működésének abban a szakaszában írta, amelyet ma Saymus harmadik periódusának neveznek. Megemlítem még, hogy e könyvét “A halál” előzte meg. Emlékeztetek e különös írásnak akkoriban sokat viatott utolsó fejezetére, amely csupán ebből az egy mondatból áll: “Krisztus megváltotta az embert; de ki ad neki függetlenséget?” E mondat több okból is meglepő volt. Saymus ismert vallási közömbössége miatt, továbbá mert ez az alanyias bölcselő hang teljességgel eltért Saymus addigi szigorú tárgyilagosságától, s végül, mert Saymus mindaddig sohasem hagyott kérdést nyitva, — amint ezt több bírálója is megállapította. Ami az utolsó pontot illeti, ebben nem értek egyet: Saymus itt sem hagyott nyitott kérdést, — válaszát a könyv címe adja meg; feltevésem támogatására elég talán annyi, hogy másképpen “A halál” cím teljesen indokolatlan sőt értelmetlen volna, ez pedig Saymusnak igazán nem sajátossága. Persze, ha föltevésem helytálló, 'abból Saymusnak egy igen keserű vallomása következik: s vájjon valóban? már tíz évvel ezelőtt úgy érezte, hogy műve összeroppan, s nagy kísérlete hiábavaló volt? Sokat tépelődtem ezen, de óvakodtam attól, hogy Saymussal bármit is éreztessek, vagy hogy pillantásomat faggatásnak vehesse. Ez volt szolgálati időm legkeservesebb része. Már többször volt úgy, hogy azt éreztem, egy furcsa fényt — 494 —