Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-11-01 / 11-12. szám
ÚJ MAGYAR ÚT könyve is, amelynek feltárása tulajdonképpen írásom legfontosabb célja. Saymus magatartása mindenképpen leplezte azt a valóságot, amelyről az imént szóltam. Óvakodott minden olyan vonatkozástól, amely fölfedhetné ismereteinek hiányosságát. Magatartása a saját kútfő elméletre esküvőt láttatta velem; de az igazságot és Saymus jellemét támadná méltatlanul, aki ebben valami kivetnivalót keresne. Felfedezésem, határozottan tudom, az utóbbi esztendőkben már nyílt titok volt közöttünk, és Saymus magatartása nem az egyenesség hiányát mutatta, hanem csak szinte hihetetlenül finom tapintatát. Ez jellemezte harmincévi együttmunkálkodásunkat leginkább. Innét van az is talán, hogy erről a harminc évről alig van valamit mondanom. Zökkenők sohasem voltak. Természetesen Saymus minden körültekintő elrendezése ellenére fölbukkantak előre nem látott nehézségek. Egy ízben súlyosan beteg volt, s orvost kellett hozzá vinnem; egy másik alkalommal pedig, még az első években, új inasra volt szükség, mert a siket-néma nem bírta tovább a magánosságot. Ekkor engem kért meg, hogy új siket-néma inas-kertészt szerezzek számára. Egyébként ez volt harminc esztendő alatt az egyedüli alkalom, amidőn, hogy úgy mondjam, magáncélra vette igénybe szolgálatomat. A szigeten kívül is akadtak apróbb zavarok. Egyszer egy folyóirat számára kellett volna cikket szereznem tőle, s úgy adódott, hogy a Saymus személye, illetve kiléte körüli találgatások táplálása nélkül alig-alig tud tam kitérni, és csöpp híjján, egy elszólással majdnem nyomra vetettem a kíváncsiakat. Ezekkel egyébként is sok bajom volt, de inkább csak az első időkben. Később megszokták, és, ha kelletlenül is, elfogadták a homályt, — s én magam is bizonyos ügyességre tettem szert ebben a bújócskajátékban. Súlyosabb veszély csak egyszer fenyegetett: amidőn az adóhivatal okvetlenkedett valami formaságon, s minden áron az “állítólagos” Saymus urat akarták szemtől-szembe látni. Ez az eset azonban, hála a hírlapoknak, annyira ismeretes, hogy nem foglalkozom vele bővebben; csupán az alkalmat ragadom meg, hogy egy sejtésemet lerögzítsem. Azt, hogy valójában nem is az adóhivatal volt az érdeklődő fél; e hivatalt csupán körmönfont riporterek vették rá az aljas játékra, hogy ílymódon “hivatalosan” kiugratva a nyulat a bokorból, egy jólmegtermett szenzációra tegyenek szert. Bizonyítékul hadd hozom fel azt, hogy mihelyt megfelelő ügyvéd útján valóban hivatalos mederbe sikerült terelni a kérdést, az adóhivatal meglepő engedékenységgel azonnal “eltekintett” Saymus ur személyes megidéztetésétől, s az illető hivatal főnökét hamarosan nyugdíjazták. A teljes tisztázás szorgalmazását, érthetően, nem láttam helyesnek; így viszont az a kellemetlen helyzet támadt, hogy egyre inkább kezdték személyemet Saymussal azonosítani. Tehetetlen voltam: módom csak arra volt, hogy sem ne cáfoljam, sem ne erősítsem e hírszomjas feltevést. Eljárásom végül helyesnek bizonyult, a lapok egyre ritkábban firtatták a kérdést, sőt, mint tudjuk, a gyanú utolsó Szikráit is elaltattam, amidőn egyetemi tanári működésem kezdetén “Saymus és irodalmunk” címmel előadásokat hirdettem. Azt már ugyanis mégsem tették fel rólam, hogy az egyetemi dobogóról saját munkámat méltatom. Ha valaki bírálóan azt — 492 —
