Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-11-01 / 11-12. szám

zem: Saymust nem lehet csak úgy, egyik napról a másikra birtokba venni; — nekem is, aki pedig ismertem, több év és számos munkája kellett ahhoz, hogy genetikai háttér elé állítva értsem meg azt, amit a szavak során kívül egy-egy művének egyeteme mond. Minjárt ez az első könyve is! Ha a végére járunk: nem több patronnál. Egy ötletre épített mű. S éppen Saymus érdeme, s hiszem, hogy az ő egyedülálló alkotói milyensége teszi lehetővé, hogy a mű túlnő az ötleten.

Egy vagyonos egyetemi orvostanár bérbevesz kilencvenkilenc esztendőre egy lakatlan szigetet, benépesiti árva csecsemőkkel és kisgyermekekkel, és a világtól elzárva, a modern vívmányok és tudás igénybevétele nélkül fölneveli őket felesége segítségével; haláluk után gyermekeik folytatják a munkát, s így, elzártan nő fel három nemzedék, s a harmadik már, a külvilág beavatkozása nélkül is félreérthetetlenül mutatja ugyanazt a fejlődést, amelyet a kívülső világ: megismeri a háborút, megismer mindent, — mintegy gyorsított felvételben mutatja az egész emberiség történelmét.

Ugyebár ez a Saymus első műve: sok helyen valószínűtlen, telítve kényelmes Deus ex machinákkal, s ráadásul lélektanilag erősen sebezhető pontjai vannak. S e tulajdonságai mégsem rínak ki, — a könyv, egyéb erényein kívül még azzal is dicsekedhetik, hogy lenyűgözően érdekes, sőt izgalmas, annak ellenére, hogy Saymus mondatai nehézkesek, gondolatait nem kerekíti ki, szerkezetről pedig az ő munkáiban szinte nem is lehet beszélni. Ez utóbbit még legrajongóbb méltatói is bírálják, habár a lényeget, azt, hogy Saymusnál a mesterségbeli jó szerkezet az ő konok gazdaságossága és megfontoltsága gyakorlatilag pótolja, még nem világították meg eddig.

Saymus módszerét akkor kezdtem megérteni, amikor, egy halomra gyűlt gyanú birtokában végre leleplezhettem magam előtt. Mert bárhogyan is tartotta távol a világot saját személyétől, legalább akkora körültekintéssel, mint ahogyan a maga személyét óvta a világtól, számomra, és nyílván csak számomra, aki mégis közelebb álltam hozzá, akadtak áruló jelek, vagy, inkább nevezzük így: áruló jegyek. Tetten nem érhető apróságok, olyanok, amelyeket csak egy hosszabb lélekelemező tanulmányban lehetne valamelyest is megvilágítani, — de amelyeket egy hatodik érzék csalhatatlanul felismer, megtudtam, hogy egészen nyilvánvalóan: Saymus soha életében egyetlen valamirevaló könyvet el nem olvasott, a világirodalomról és az ember történetéről halvány fogalma sincs, tudása abban a kevésben áll, amelyet az iskolában rákényszerítettek, s ez is alighanem már teljesen feledésbe merült.

Saymus, lehet, hogy ez szándékának kedvezett is, minta nélkül dolgozott. Úgy értem, s nem kevesebbet, hogy saját Személyére nézve úttörője volt az írás mesterségének: lépteit nem könnyítették már elődök által kitaposott ösvények, készen lévő, de még mindig alkalmazható eszközök, ügyes fogások, — nem, neki elölről kellett kezdenie mindent. Mintegy újraélte az irodalom életét, ugyanúgy, ahogyan első könyvének hősei. Ez a munkája, így, egy bizonyos szempontból tehát tulajdonképpen lelki önéletrajznak tekinhető, éppúgy, mint egy másik — kiadatlan __

KÖRÖNDI: A sziget

— 491 —