Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-01-01 / 1-2. szám

ÚJ MAGYAR ÚT

Mindezeket előrebocsátva szerző egy olyan ipari rend gondolatát veti fel, mely ugyan szigorúan a magántulajdon és az egyéni gazdálkodás elvén nyugszik, a régi tulajdonosok mellett azonban a munkások tulajdomgényének is helyet kíván adni s egyes ipari létesítményeknél kivételesen az állami tulajdon fenntartásának célszerűségét sem vonja kétségbe.

Mind a volt tulajdonosok, mind a munkások kielégítése a teljes kártalanítás elvének tiszteletben tartásával történnék. A tulajdonosok azt kapnák vissza, ami az államosítással elvett vagyonuk akkori értékének felel meg, a munkások pedig azért a bérveszteségért kapnának kárpótlást, ami azáltal érte őket, hogy az államosítás óta kisebb bért fizettek nekik, mint amennyi pl. az 1939-ben elért bérszínt szerint megillette volna őket. Ez a különbség fejezi ki ugyanis azt a “hozzájárulást”, amivel a munkásság a magyar ipar nagyobbarányú kiépítését lehetővé tette.

A kielégítési eljárás szerinte úgy volna lebonyolítható, hogy az átszervezett Tervhivatal által felállítandó ipari leltár és mérleg alapján az állam megfelelő mennyiségű és értékű ipari részvényt állít ki s azokkal az igényjogosultak követelését kifizeti. E részvények az állammal szemben is fizetési eszköznek számítanának s azok ellenében a kincstár köteles lesz a vállalatokat árúba bocsátani, elismerve egyúttal a régi tulajdonosok elővételi jogát is. A részvényeknek ezekután fennmaradó részét az állam egyéb kártérítési és jóvátételi igények kielégítésére fordíthatná, ami célszerűen segítené elő egy ú. n. kistőkés társadalom kialakúlását. Az elérendő cél mindenesetre az lenne, hogy az állam és a közületek tulajdonában csupán néhány olyan nagyméretű üzem maradjon meg, melyek köztulajdonban tartását fontos közösségi érdekek indokolják (vasút, légi közlekedés, villamos energiatermelés).

Az ipari termelő gépezetnek e szinte teljes reprivátizálásával szemben a szerző csupán azt az engedményt teszi, hogy a kis részvényeseknek fokozottabb beleszólás lehetőséget kíván biztosítani a vállalatok irányításában, másrészt pedig szükségesnek látja, hogy a régi tulajdonosok részvényvagyonát bizonyos szociálisan indokolt keretek közé szorítsák.

A tulajdonjogi viszonyoknak fentiek szerint elképzelt rendezésén túl szerző még a következő reformok végrehajtása mellett foglal állást:

a) a munkássági részére lehetővé kell tenni, hogy a vállalat szociális ügyeinek intézésében a vállalat irányító szervein belül kezdeményezőleg és ellenőrzőként közreműködhessék;

b) a jövedelem a tulajdon arányában osztandó szét, de a munkásoknak, — függetlenül a részvényeik alapján őket megillető haszontól — a tiszta jövedelem egy bizonyos százalékát is meg kell kapniok;

c) a Tervhivatal mint az iparügyi minisztérium egyik főosztálya a jövőben csak tanácsadó és felügyeleti hatáskörrel bírna s kötelező erejű intézkedésekre nem volna jogosult.

Egészben véve pedig “az új ipari rendnek olyannak kell lennie, hogy a kommunizmus visszatérését lehetetlenné tegye.”

*

Egy pillanatra sem vonom kétségbe, hogy az új rend elvi alapjainak felvázolására irányuló törekvésében szerzőt a legjobb szándékok vezették. De a jóhiszeműség egymagában nem szavatolja a javasolt megoldások helyességét, ha a felvetett problémákat következetesen nem gondoljuk végig.

— 50 —