Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-11-01 / 11-12. szám

ÚJ MAGYAR ÚT

egy fiatal tanárjelölt számára, hogy ez már egymaga is tétovává tehette gondolataimat. Leginkább azonban mégiscsak az feszélyezett, hogy nem tudhattam, meddig tart még ez az állapot: vagyis utunk, amelynek ideje szabad rendelkezésemre áll. A gyakorló élet a beszegettségre szoktatta az embert: mihelyt területének időbeli síkja a bizonytalanban vész el, elfogódottakká leszünk, mintha csak az örök vagy a Végtelen ölthetne előttünk hírtelenében testi valóságot. Tanulmányokban fegyelmezett agyam használhatatlannak bizonyult. Semmi egyébre nem volt képes, mint hogy Saymus hirdetésének szövegét ismételje gépiesen. A vesztőhely felé haladóban él így egyedüli valóságként az ítélet néhánysoros szövege: az egymás után sorakozó, értelmet lövelő, külön-külön, egyenkint is valamit tartalmazó betű, amelyről már Szent Pál is megállapíthatja, hogy: öl; a lélek meg gyáván kucorog valahol, nincsen semmi, ami az embert fölmagasztalná ebből a lealázó, állati, gépi tompaságból.

Mintha a mozigép vásznára vetülne, úgy olvastam magam előtt Saymus már annyiszor áttanulmányozott szövegét:

“Titikárt keresek, egész életet betöltő elfoglaltságra. Munkaideje lehetővé teszi, hogy egyéb foglalkozást is űzzön. Munkaköre szokatlan, de nem különösebben érdekes. Művelt fiatal férfit keresek, feltétlen kikötésem, hogy az illetőben irodalmi hajlandóság mellett érdektelenség is legyen, vagyis ő maga tevőleges irodalmi becsvággyal ne rendelkezzék. Legyen gyakorlata pénzügyek formai elintézésében, minthogy jövedelmemet önállóan kell kezelnie. Fizetése minden várakozását felül fogja múlni, egyéb foglalkozásra tehát nem lesz ráutalva, de űzése elé nem gördítek akadályt. Az állás elnyerésének döntő feltétele a jelentkező jelleme, amelyet nem ajánlólevelek alapján, hanem a saját módszerem szerint fogok megítélni. Cím a kiadóhivatalban.”

Vagy negyedszer ismételtem magamban a szöveget, amikor az alagút kitágúlt, majd nyílt úttá szélesedett. Saymus mellém került, s ekkor már előtünk állott az épület is, amelyet az imént, szerényen, tanyájának nevezett.

A nyitott tornácról tágas szobába léptünk. Nagyjából úgy volt berendezve, mint egy európai egyetemi tanár lakása. Saymus leültetett, valami hűsítő italt kevert, majd íróasztalához telepedett.

— Az egész nem olyan rejtelmes, amilyennek hiszi, — kedzte. — A házban ugyan nincsen telefon, rádió vagy egyéb hasonló alkalmatlanság, s e szigetre nem hordanak postát sem. Amint később látni fogja, — ha ugyan valóban rendbe jövünk egymással, — én sem nem írok, sem nem kapok leveleket. Ragaszkodom a teljes háborítatlansághoz: ez feltétlenül szükséges munkám eredményessége szempontjából. A szigetet, — ha kedve tartja, később majd bejárhatjuk, — kilencvenkilenc évre kibéreltem az államtól. E szám nem a mesei misztikum kedvéért van, hanem tulajdonjogi törvények okán. Ne gondolja tehát, hogy én további kilencvenkilenc esztendeig számítok még élni. Én, fiatal barátom, igen reális ember vagyok, amiről igen rövidesen meggyőződhetik.

—- Mielőtt azonban dolgunkba mélyednénk, szeretném megnyugtatni affelől, hogy már ez a beszélgetés is munkaidejébe számít. Erkölcstelen— 484 —