Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-11-01 / 11-12. szám
KÖRÖNDI ANDRÁS A sziget A parton mindössze egy félórát töltöttünk, fel-alá járkálva a hullámtörő nagy macskakövein. Saymus röviddel megérkezésem után elküldte a motorcsónakot, amely ide szállított: az én beleegyezésemet láthatólag nem tarotta szükségesnek. Most is ő beszélt. Igaz, inkább csak kérdezett; de kérdőjeles mondatait olyan fondorlatosán szerkesztette, hogy mindig csak igen rövid, tárgyi válaszokat vonzottak. S még ezeket sem várta be teljesen; nyilvánvaló türelmetlenséggel sietett tovább logikai építményének rakásával; úgyhogy egészen a kiéhezett ember benyomását tette rám: mint aki már régóta gyűjti a köveket ehhez az építményhez, s most van alkalma elsőízben felhasználásukra, s ráadásul még az is megrészegíti, hogy milyen remekül illenek egymásba a kövek. Nem lehetett félreértés; éreztem, hogy sikerem van, beváltom a hozzám fűzött reményeit. A hosszú szurkolás után már megkönnyebbülten lélekezhettem volna fel, azonban zavart, hogy még mindig nem oszlott a homály, a magamban ápolgatott találgatásoknak sem erősítéssel, sem cáfolattal nem világított utat: fogalmam sem volt, mit akar. Végül egyik saját mondatát szakította félbe, hirtelen megállt, és így szólt: — De most már talán helyesebb lesz, hogyha hazasétálunk, az én tanyámra. Parancsoljon, — mondta, és egy keskeny ösvényre mutatott terelő mozdulattal Az út, inkább csak csapás, rövidesen egymásra boruló sűrű cserjék között vezetett, az ágak karomat súrolták; itt valóban csak libasorban lehetett haladni. A bozót s a törpefák lombja alagútszerűvé tette az utat. A napszak vakító világossága kívülrekedt, s a növényzet zöldeslidércű félhomállyal töltötte ki az alagutat. A teljes csönd még kísértetiesebbé tette ezt a mesterséges éjszakát, önkénytelenül is meggyorsítottam lépteimet. A hatalmas termetű Saymus klappolva talpalt nyomomban. Megszámoltam: ő csak kettőt lépett, míg én hármat. Bolondos gondolat volt, de mégis megfordult a fejemben: “Mi volna, ha ez az ember itt meggyilkolna?” Ekkor Saymus megszólalt mögöttem: — Remélem, nem fél? — No, csak azért mondom, mert volna, aki fél, — dörmögte, — mindenféle szamár babonák vannak ... Többet aztán nem is szólt az egész úton. Én meg arra akartam felhasználni a rendelkezésemre álló időt, hogy mégegyszer alaposan átgondoljam az egész dolgot. Ebben azonban többféle is megakadályozott. Más körülmények között ugyan kellemes lehetett volna, hogy nem egymás mellett haladunk, s így már elhelyezkedésünk is fölment a társalgás alól. így azonban rendkívüli módon zavart, hogy Saymus tekintetét állandóan a hátamban éreztem. Az egész helyzet pedig annyira szokatlan volt, legalábbis — 483 —
