Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-11-01 / 11-12. szám

kai, röpiratfergeteggel és szavaló-kórusokkal. És mindenütt hozzánk csatlakoztak az újbarbárizmus helyi megfertőzöttjei, nem nagy, de hangos, fanatikus csoportok. így jártuk keresztül-kasul a híres Pannóniát, amely azelőtt “'virágos kert vala”, mint a nagy királyról szóló himnusz mondja. Most minden nagyobb útkereszteződésnél, Veszprémben, Zircen, Pápán, Pannonhalmán, Csornán a vörös katonáknak új terményekkel megrakott teherautóival találkoztunk. A nép azonban otthonába húzódott, rettegett és imádkozott, mint hajdan a török-martalócok idejében. Nem jöttek ki elénk sem. Hiába takargatták ezt a kommunista helyi rendetzők. Láttam én, hogy terményeit és lelkét előttünk js elzárta. Szent István napja közeledett. Emlékeztem a zsoltár szavaira és láttam, hogy e népnek most is “búval harmatoznak szomorú mezei. Nem szűnnek iszonyú sírástól szemei”. Gyászos, rongyos öltözetben sírtak a kálváriákon, útszéli Krisztusképek előtt. Rettegve éa sírva arattak azon a nyáron, sietve csépeltek, takarítottak be. Reánk csak úgy néztek, mint valami tovavonuló ürgeöntő cigányhadra vagy a néptől elidegenedett sípoló patkányfogókra, akik őket, az embereket, vörösszőrű patkányoknak nézzük.

— Ehhez járult az, hogy Rákosi éppen ezen a Szent István-napon akarta bejelenteni Kecskemét főterén a föld kolhozosítását. Velünk ezt előre bizalmasan közölte. Éppen ennek az előkészítésére küldött bennünket körútra. Augusztus 20-án éppen a vasmegyei Ják községbe jutottunk. A templom előtti nagy téren állottak fel bömbölő hangszóróink, betanított szavalókórusaink már reggel kilenc órára. Meg akartuk előzni a szent király ünneplését és kudarcba fúlasztani, tíz órára bekapcsolva a “korszakalkotó nagy beszédet Kecskemét főteréről”.

— Óh hogy megkapott1 a lankás dunántúli tájak nyárvégi termékeny szépsége, a mély Raba-kanyarok méla bánata. Friss tarlóhántások között még sokfelé énekeltek a buzakeresztek. A látóhatár szélén kis pagonyok élénk pasztelljei, eget tükröző erecskék partján fehér nyírfák, fűzesek összehajló susogásai. Köröskörül feltünedező fehér tornyok, pirosfedelű telepek, végtelen futó barátságos országutak, mélyebb lapályokban legelésző pirostarka gulyák. És az egész látóhatárt átszőtte a szöcskehadak örök cirpelése, nyárvégi mókái, légtornáski bukfencmutatványai. A távolban, a kazlak tövén fel-felbúgtak a cséplőgépek nagybőgői. Együtt volt, zizegett, zúgott a természet örök zenekarának kísérete. De —- kérdeztem magamtól — hol van ennek mindnek a dallama: a nép, az ember, a szívek) öröme? A jókedv kurjantásai, a csókigéretek, a körbejáró kulacsok kicsattanó mosolyai, a szerelmes szivek kivirágzásai?

— Láttam, hogy a nép hallgat és kerül bennünket. Ha egy-egy szemmel mégis véletlenül összetalálkoztunk, az is vádlólag sötétedett felénk. Mire negyedtízre bevonultunk Ják főterére a vörös karavánnal, alig találtunk ott két-három tucatnyi embert. Azok is inkább csak kíváncsiskodó, lődörgő, süldő suhancok. “Fel, fel, te éhes proletár... ” kornyikálták a hangszórók az internacionálé nyúlós verklinótáját. Szavalókórusunk rágyújtott a “Rákosi jár előttünk” és más “mozgalmi dalok” bárgyúságaira. Féltíz felé egy DISZ-küldöttség közeledett Rákosi-Lenin képekkel, sarlós-kalapácsos vörös zászlókkal, mögöttük a tanácsháza felől nehány tisztséghordozó, egy mellékutcából pedig vagy '40-50 UFOSZ-tag, akiket úgy szedtek, úgy-KARDOS: Karácsony a hó alatt

— 445