Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-11-01 / 11-12. szám

ÚJ MAGYAR ÚT

látszik, össze tesületileg. Elől két rúd között nagybetűs felirat jött felénk: “A földet nem adjuk vissza!” No, gondoltam, ezek is éppen jókor jönnek ezzel a “forradalmi” felirattal. Távolról a tér szélén néhány orosz katona kíváncsiskodott.

— Végre is meg kellett kezdenünk a “nagyglűlést”. Egy megyei titkár, azelőtt szombathelyi festékkereskedősegéd, kezdett bennünket bemutatni vigéci joviális hangon. Utána a dunántúli munkásság nevében beszélt valami Fodor nevű, állítólag menekült, púpos, volt polgáriskolai tanár. Az egész uton mellémfurakodva folyton azt ismételgette nekem “Kedves miniszter elvtárs, a magyar népet a Pavlov módszerével kell rászoktatni a kommunizmus igazságaira!” A beszéde is tudákos idézetekből állott Zsdanov, Lysenko, Pavlov, Lenin és Révai írásaiból, dörgedelmek a Marshall-terv imperialistái ellen, késhegyig menő harc az “osztályidegen ellenség” ellen. Beszéde vége már inkább sziszegés-féle volt.

— Én e lefetyelések, szavalatok és szavalókórusi kollektív tapsok között csak álltam, bámultam, elgondolkoztam. Az egész herce-hurcát végtelen idegennek, groteszknek, majomfintorszerűnek láttam. Rossz vidéki bábszínházasok és akrobatamúvészek is külömb együttest alkottak volna. Tudtam, hogy nemsokára rám kerül a sor, mert nekem kellett bevezetni Rákosi “nagy üzenetét a magyar néphez”. De én csak néztem és mérgelődtem. Meg is kérdeztem mellettem a helyi kommunista párttitkártól: hát hol a csudában maradt a község lakossága? Csak ennyien érdeklődtek az ügyünk iránt a 4-5,000-nyi lakosból és a szomszédos majorokból, falvakból? Hiszen a körülöttünk állóknak több mint a felét mi hoztuk magunkkal napidíjakkal Szombathelyről és Körmendről.

— Mielőtt azonban választ kaphattam volna a zavarodottan rámnéző párttitkártól, tekintetem véletlenül odatévedt a szembenálló templom hatalmas kapubejárata felett letekintő Jézus-alakra. Hiszen az iskolában annakidején sokat tanultunk erről a híres régi, Árpád-királyok korabeli bencés templomról, amely Szent Györgynek szentelve ott meredt az égnek. De én csak most láttam meg először, sőt csak ebben a pillanatban, amikor a szónok éppen a papokat és Mindszenty hercegprímást szidta. Felnéztem a felfelő ívelő díszes, művészi kapuzat tetején középen álló Krisztus egyszerű, de magasztos alakjára. Nyugodtan, szelíden, de feddőn nézett le rám a századok mélységeiből. Lépcsőzetesen mellette jobbról öt és balról is öt apostol. Mind egyszerre reám néztek. Nem szóltak, nem vádoltak, de én leolvastam tekintetükből a súlyos ítéletet: “Láttunk mi már nyüzsögni itt alattunk kopasz tatárokat, török lófarkakat, kétfejű sasokat, dzsidás és géppisztolyos muszkákat, akik mokány lovaik, tevék, ágyútalpak, teherautók és tankok tetejéről véres öklöket ráztak felénk. E szörnyű idegen áramlások megkínozták népeinket. De mi itt állunk őrködve e tájak és e nép felett az ima, az áldásosztás, a tanítás, a jóság és szeretet örök mozdulataival. Minket a mi népünk ismer és szívébe fogadott. Ti idegen maskarák vagytok, ázsiai barbár hatalmak nyúlványai a keresztény Európába. Ti e nép és Isten törvényei ellen rugódoztok. Térjetek meg és a gyűlölet pusztító, gyilkos újbarbárizmusa helyett egyengessétek a megváltó szeretetnek, szabadságnak, Istennek, a mi Atyánknak és az igaz békének útját”.

— 446