Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-11-01 / 11-12. szám

ÜJ MAGYAR ÚT

eléjük állani, mert néhány erdőőrt, akik jószóval igyekeztek rájuk hatni, részeg röhejek között célbavettek és azok alig bírtak elszaladni. Ahol fiatal fenyőfákat nem találnak, ott az öregebbeknek csak a csúcsát vágják le és egész erdőket, hagynak így hátra meggyalázva. A szénnel való ellátatlanság miatt egyébként is a lakosság csapatostól megy az erdőkbe legalább az ünnepekre tűzifát vágni magának. Az erdőőrök velük szemben is tehetetlenek. Sokfelé pedig össze is játszottak. Orosz katonák pedig saját szükséglet ürügye alatt az állami falerakatokra vetették magukat. Uzsoraárakon vagy bor ellenében láncolnak vele a falvakban és városokban. A nép pedig mindent megad, mert soha ilyen rosszul nem volt ellátva tüzelővel és karácsonyfával.

így folyt a panaszok áradata Dénes előtt, sokfelé a pártközpont színes ceruzáival aláhúzva, felkiáltójelezve: “Intézkedni!”, “Ki felelős ezért?” Dénes maga előtt látta a holdvilágban úszó végtelen szűzi hómezőket, amelyeket csak nagy távolságokban szakítottak meg a templomtornyok és barátságos emberi települések egymás felé áradó fényei. Látta, amint kis csoportok imbolygó lámpásokkal a ropogó hóban elindulnak az éjféli misére, szentségre és szeretetre szomjas meleg szívvel; a fiatalabbak vidáman kúrjongatnak a csilagos égbolt alatt, a szikrázó hóban.

És akkor maga elé képzelte nem messze innen, a Molotov-téri minisztérium első emeleti szobájában a cingár cigányképű begyűjtési minisztert, akit jól ismert és aki talán éppen most toporzékol és öklével veri az íróasztalát: “Ki felelős mindezért? Azonnal jelentést kérek! Milyen eredménnyel csapott rá a fejérmegyei motoros különítmény a martonvásári kulákokra?”

Most már kezdett Dénes aggódni a saját jelentése felől is. Még alig tett néhány sort papírra. Hiába vette elő a párt bizalmas úflasításait, a budapesti helyi tagozatokhoz intézett saját körleveleit, a tömbparancsnoki “röpgyűlések” céljaira szerkesztett felvilágosító szövegeket, a kultúrfelelősekhez intézett útasításokat, hogy rendezzenek karácsony este lehetőleg Majakovszkij-szavalóversenyeket vagy Gorkij egyfelvonásosokat. Most mindezt olyan nevetségesnek találta, mint aki a zajló Duna jégtábla-áradatát néhány kereszbetett szalmaszállal vagy vörös sajkával akarja elvágni.

IV.

Közben rosszulléte is tovább gyötörte. Fejét néha lehajtotta két tenyerébe és úgy töprengett. Egyszer a jobbkarjára is lehajolt, hogy kissé pihenjen. talán kissé el is bóbiskolt, majd a másik karjára váltott át. Később nem emlékezett pontosan vissza, hogy ezután mi is történt és miket látott és hallott. De arra világosan tudott emlékezni, hogy egyszerre valami távoli lánccsörgést hallott. Mintha rozsdás, nehéz láncokat vonszolna valaki fel a lépcsőkön. A hang kísértetiesen visszhangzott a folyósokon. Néha kis szünet következett. Aztán újra megindult a zörgés. Most már közelebb, mindig közelebb és mindig erősebben csörömpölt a rozsdás láncok gazdája csoszogó, de határozott lépésekkel. Dénes ijedten kapta fel a fejét, rettegve nézett körül, majd az ajtóra szegezte tekintetét, amely előtt most már közvetlen közelből hallatszott a lánccsörgés.

Egyszer csak hirtelen felpattant az ajtó két szárnya és egy fiatal, so— 442 —